Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből
Kibújt a mellvéddel is óvott bunkerajtón. Az utcakerítés élősövénye óvta a látás, de nem a lövedékek ellen. Ezért kúszva tette meg az óvóhely és a gazdasági udvarra szolgáló kiskapu közötti utat. Ott már egyik oldalról a ház, másikról az istálló védte: állva mehetett a nyárikonyába, a moslékot elkészíteni. Mikor megvolt, két kezében egy-egy vödörrel indult a disznóól felé. Udvarunkon volt egy fa telefonoszlop. E mellett kellett elhaladnia. S pontosan mikor odaért, hirtelen fölkapta, majd földhözvágta valami. De nem vesztette el eszméletét, mert mint mondta, hallotta a kezéből kirepülő vödrök csörömpölését, s látta, amint az oszlop forogva emelkedik a levegőbe, miközben több darabra szakad ... Az akna sivítását nem hallotta, a becsapódás és robbanás zaja helyett a vödrök csörömpölése maradt meg emlékezetében. Kis ideig magatehe- tetlenül hevert, mert nagyon fájt a nyakszirtje és a feje. Aztán arra emlékszik, hogy apánk emeli. Igen, mert mi a bunkerban hallottuk az akna sivítását, s a föld remegésén éreztük, hogy nagyon közel csapódott be. Természetesen, rögtön Pityunkra gondoltunk. Egyébként e délelőttön nem aknáztak: ez volt az egyetlen ilyen lövedék — az a bizonyos, amit a katonaviselt férfiak vártak a disznók kornyikálása miatt. És megkaptuk. Illetve megkapta István. S talán ez az oka, hogy a felszabadulás után néhány évvel zárt intézetbe kellett vinni. Máig ott van, kihozhatatlanul. A gyanú azonban nem egyenes és nem bizonyos, mert apám ugyan megemelte, de magától állt föl, s jött be a bunkerba, dülöngélés, támolygás nélkül, amin a férfiak nem győztek csodálkozni. Meg azon, hogy nem hebeg, nem reszket, hanem nyugodtan ül és összefüggően beszéli el a történteket. Csak a nyakát és hátul a fejét fájlalta... A disznók egyébként a becsapódás óta mélységes csendben voltak. Azt gondoltuk, őket ölték meg a szétfröccsenő repeszek, s apám, arra hivatkozva, hogy két lövedék ugyanazon helyre a legritkább esetben csapódik be, s különben sem aknáznak, kiment megnézni a jószágokat. Körülbelül fél óra múlva jött meg, közölvén, hogy minden rendben, egyetlen jószág sem sérült meg, sőt, még a tyúkok is, kik nálunk télen-nyá- ron a nagy eperfán aludtak, nappal viszont szanaszét kószáltak, egészen a Zsindelydomb vasútállomásra szolgáló túlsó oldaláig, most azok is csomóba bújtak, a színbe, középen a kakassal, amelyik nagy garral forgatja fejét erre-arra, s óvatosságra intő kurrogó hangot hallat, folyton. Ezen még nevettünk is. Pista bátyám nem: már aludt. Átaludta az egész napot, nyugodt, egyenletes lélegzéssel, riadozás, hánykolódás nélkül. Este ébredt föl azzal, hogy nagyon éhes. S nekilátott derekasan a bunkerban lévő ennivalóknak... A külvilág bolydulása akkorra mindnyájunkat kifordított sarkainkból: már nem is emlékeztünk, mikor ettünk, mikor aludtunk. De, hogy bátyám jóízűen falatozott, megkordult a gyomrunk és nekiláttunk mi is. Vaklálva a falilyukba állított mécses vaksi fényénél. Kínálgatta egymást a három család: kiderült, hogy még ez is van, még az is — és mindet megkóstoltuk. A bort is, amiről eddig nem is tudtuk, hogy apám becsempészte egy demizsonban, a felszabadulást megünneplendő. Nos, ezen az estén ittunk. Nem sokat, hisz’ a demizson is csak ötliteres volt, de a nők és Pista lehajtottak egy-egy pohárral, a férfiak kettővel, sőt én is kaptam három kortyot. A medve bőrére ittunk, mert a front még nem vonult el fölöttünk, azaz, nem úsztuk meg, de éreztük, hogy nem lehet messze a szabadulás. Apám azt mondta: Ezerkilenc- száznegyvennégy október huszonhetedike örökké emlékezetes nap marad a város történetében .. . S ezért van, hogy fejemben ez a dátum maradt meg, noha a felszabadulás hivatalos napja egy nappal későbbi. Mert valóban: hajnalban elcsendesedett a fegyverzaj, és akkor elaludtunk. Én legalábbis. Virradatkor teljes csend és nyugalom. A férfiak kibújtak. Utánuk én is. Még távoli lövések sem hallatszottak. S akkor Császári felől lópatkók csattogása hangzott 24
