Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz
eléje. így kell élni — gondoltam és elképzeltem Déryt tollas kalpaggal a fején, karddal az oldalán egy Medici herceg asztalánál. „Nézze Lorenzo — mondta a képzeletemben Déry —, a helyzet nem túl biztató, de majd adok magának egy-két tanácsot." Déry még megnyitott egy kisplasztikái kiállítást, azután hazautazott. Én pedig egy hétre, egyedül, Rómába. Az utazás igen kellemes volt, a fülke már Nápolyban zsúfolásig megtelt katonákkal, s a csomagtartókon heverő piros sapkákról hosszú zsinóron kék bojtok lógtak le az orromra. A katonák harsogva énekeltek, de csak a refrént értettem meg, persze az előzményeket azért sejtettem. ,,£ dopo nőve mesi é nato un bel bambino, un bel bambino ...” A tömény törkölyszag körülöttem egyáltalán nem gátolt meg, hogy figyelmesen szemügyre vegyem a tájat, a szelíd Campagnát, az agro romano ciprusait. Igazán sok szépet láttam, nem úgy mint Goethe, aki itáliai utazásainak már az elején megjegyzi, hogy a tájból szinte semmit nem tudott megfigyelni, olyan sebesen robogott vele a postakocsi. Amikor leszálltam a vonatról, egyszerre nagyon magányosnak éreztem magam. Hiányzott a Parco dei Principi, hiányzott a sorrentói trafikos és még a Sárika drágám című magyar film is hiányzott. És nem volt mellettem Déry, aki valószínűleg még a Termini pályaudvaron kijelentette volna: Egyszer konflissal kirándultam Frascatiba, Ciampinóban tűrhető pacalt ettem, melyet errefelé trippa alia corsának neveznek. Egyedül kellett megbirkóznom a várossal, ami csupán lelkileg jelentett megterhelést, de gyakorlatilag nem látszott súlyos feladatnak. Rómával kapcsolatosan — humán neveltetésem és a képzőművészetek iránti érdeklődésemnek köszönhetően — némi tájékozottsággal rendelkeztem. Nem voltak ismeretlenek előttem a Capitolium oroszlánjai, Róma barokk palotái, az Angyalvár termei, s a virággal szegélyezett lépcsők, amelyek Piazza di SpagnaróI vezetnek a Trinitá dei Monti felé. Elég jól megérttettem magam olaszul, s tudtam kívülről két Carducci-verset. A levelezőlapok képeiből azt is tudtam, hogy a Colosseum felett kék az ég és a kék égen bárányfelhők úszkálnak. Az ég valóban kék volt, amikor megérkeztem Rómába, bárányfelhők is úszkáltak, ezt azonban abból a szűk utcácskából, ahol megszálltam, a Campo dei Fiori környékén, nem lehetett látni. Az egyedüli,ami ebben az ételszagé utcában a napfényre emlékeztetett, a szálloda neve volt. Sole-nak hívták, ami olaszul napot jelent. A kapuval szemben egy kárpitos dolgozott az utcán, az afrikot varrta be egy szúette szék támlájába. Ezt a kárpitost később sokszor láttam, sőt hallgattam is, mert mindenkinek, aki megállt előtte, elmagyarázta, hogy miért kell az afrikot varrással rögzíteni. „Az anyag mindig lefelé megy Signore, — mondta a kárpitos —, sohasem megy fölfelé. Ez a törvénye az anyagnak, Signore, mindig lefelé megy és sohasem fölfelé." Az utca egész hosszában használt ruhákat árultak, az olaj- és halszagba naftalin keveredett és a motorosok minduntalan a kapualjakba szorítottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a környék ihlette Boccacciot az elragadtatott sorokra: ,,Ó minden városok virága, világ úrnője .. .” De ez olaszul sokkal szebben hangzik: „0 fior d'ogni cittá, donna del mondo, 0 degne imperiosa monarchia!” A szállodát magyarok ajánlották és éppen olyan volt, mint azok a szállodák, amelyeket magyarok ajánlanak. Már éppen azon tanakodtam, hogy keresek magamnak egy 13
