Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Hatvani Dániel: Celina '84
HATVANI DÁNIEL CELINA '84 Egy több órás repülőúttal nagyon be lehet telni, ettől azonban a távolságok továbbra is izgatóak maradnak, teljes hévvel foglalkoztatják az emberi képzelőerőt. S abban a világban, ahol az ezer kilométer már-már alapegységnek számít, a közép-európai fantázia majdhogynem csődöt mond. De mielőtt végképp paránynak érezném magam az Aeroflot óriásgépének fedélzetén, számot vetek azzal, hogy a Szovjetunió legalább annyira eurázsiai ország, mint amennyire európai. A kettő messze nem ugyanaz; aki csak ritkán tekint a térképre, az is tudja, hogy Európa csupán egy nagyobb félsziget a szuperkontinensen. Hogy európai önbizalmam ne rendüljék meg túlságosan, földrészemet kénytelen vagyok nem annyira földrajzi, mint inkább kultúrtörténeti fogalomként értelmezni. Ám nem azért, hogy az átlagos magyarra jellemző önteltségemet tápláljam. Különben is e fogalommal, hogy átlag-magyar, nem sokat tudok kezdeni, azzal meg, hogy átlag-európai, szinte semmit. Márcsak azért is, mert az utóbbiról nem nagyon lehetek túlzottan jó véleménnyel, amennyiben feltételezem róla — joggal vagy jogtalanul —, hogy az ázsiai kultúráról ha tud is valamit, abból semmit nem ért. Még mindig az Európa-centrikus világkép bűvöletében él. A repülés ötödik órájában végre ereszkedni kezd a gép. Moszkvában a kora délutáni órákban emelkedtünk a magasba, s most már benn járunk a közép-ázsiai éjszakába. Átléptünk néhány időzónát, s tudom, napokra volna szükség, amíg nyugodni kezdene bennem a megkergült biológiai óra, erre azonban a program nem igen ad lehetőséget. Inkább hát a leszállás apró manővereivel próbálok megbékélni. Zúg a fülem, liftezik a gép. S egyszerre, mint valami szikrázó villany-galakszis, feltűnik a kazak főváros, Alma- Ata. Határozottan gyönyörködtet a lenti fények pazar tobzódása, s nem tartanám túlzásnak, ha a szovjet útikönyvek Kazahsztán csodás ékszereként emlegetnék a fővárost. Csak napok múlva értem meg, hogy a párás és tiszta levegőben határozottan jól érvényesül a villanyfény ragyogása. Még mielőtt betont érnénk, betűzöm a repülőtéri főépület kétnyelvű neon-feliratát. Alma-Ata — ez tehát az orosz elnevezés. Almatü — ez hangzik kazakul. Pedig ekkor még nem tudom, hogy néhány perc múltán a városközpont felé zötyögő írószövetségi különbuszban rögtönzött nyelvészkedésre adom fáradt fejemet; újdonsült kazak íróbarátaim kezdeményezésére, a feltételezett rokonság jegyében, a szóegyeztetések egeken átívelő szivárványaival próbáljuk keresztülhidalni az ezredévekkel ezelőtt megszakadt közös múltat és a népeinket elválasztó ezer kilométereket. S a várható és a váratlan egyezéseknek úgy tudunk örülni, mint gyerekek a folyóparti színes kavicsoknak, kagylóhéjaknak. Tolmácsommal még legalább egy óra hosszat iszogatunk a szálloda éjszaka is nyitva- tartó bárjában, de aztán fönt a szobában hamar álomba taszít a fáradtság. Azzal a gondolattal alszom el, hogy reggel majd körülnézek, hol is vagyok. Fölébredni egy számomra teljesen ismeretlen városban — egy a huszadik század végi köznapi csodák közül. Vakító fénnyel sugárzik a nap, amikor kilépek a kosáralakú erkélyre, szemben velem óriási park, a fák közül kiemelkednek a pravoszláv templom hagymakupolái, s a panorámát lezárják az égbenyúló havas hegycsúcsok. A Tien-San nyúlványai ... Itt vagyok hát a mesés Keleten, mondogatom magamban, miközben sétára indulok; megpróbálom kibetűzni a szálloda nevét, de nem megy, a cirill betűk az arab írás kacska- ringós vonalait formázzák. Ha más nem, ez még emlékeztet az iszlám egykori kultúrkörére. 3
