Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - SZEMLE - Küllős Imola: Ujváry Zoltán: Játék és maszk I-II.: [könyvismertetés]
és publicisztikai érték különválasztását tűzi ki célul: a kapcsolattörténész Váradi-Sternberg János portréja mellett mindenekelőtt a Sáfáry- hagyományt folytató Kovács Vilmos líráját emeli ki, valamint a tehetséges fiatalokét, Bállá Gyuláét és Benedek Andrásét. Az „ötödik ág”, a nyugati emigráció irodalmi szemléje szükségszerűen töredékes: folytonosság híján csak a legfontosabb teljesítmények méltatása lehetséges. A „megbolydult méhkasból” Cs. Szabó prózája és Határ Győző költészete, mellettük Tűz Tamás és Vitéz György egy-egy kötete. A Cs. Szabó-portré a Dunának, Oltnak legjobb darabja. Az író sokféle maszkja: a hedonista zarándok s a reneszánsz- kori humanista, a reformkori vándor s a grafomá- niás törpe önirónikus tekintetei mögött a jellegadót keresi. A titok megfejtését, amiért az író a széttört világegész: történelem és egyéni lét darabjaiból egységes életművet építhetett meg. Az egybetartó erő tán az erdélyi múlt, vagy Kosztolányi, Illyés példaközele, legfőképp azonban a választékos szellem rugalmassága, mellyel önnön lényegét megmenti attól, hogy az ellentmondások felmorzsolják. A Közelítés 77 pontban Határ Győző Golghelóghijához műfaja okán kelt érdeklődést; avantgarde tanulmány, mely eszközeit az avantgarde vers természetéhez igazítja. Az értekező prózának, melyet Szakolczay művel, jellemzője a belső változatosság, a műfaji rugalmasság. Az Áramlásból áramlásba ciklusban, hogy áttekintő képet rajzolhasson egy-egy irodalomról, szívesen választ kilátóként olyan művet, amelyből tágas horizontokra pillanthat: Bori Imre vajdasági irodalomtörténetét, a Kántor—Láng-féle összefoglalást, a Kárpáti Kalendárium irodalmi mellékleteit. (Eldöntendő kérdés: mely határig jogosult a kisebbségi irodalmak autonómiaigénye. Önnön krónikájukat ugyanis Erdélyben az impériumváltással kezdik, Vajdaságban viszont a Ferenc-legendával, Laskai Osváttal és Sztárai Mihállyal.) Az Olvasók szenvedélye fejezetben szűkebb a perspektíva: élmény és ítélet szerencsés arányával fogalmazott s modern ízlésről tanúskodó műelemzéseket olvashatunk Páskándi „abszurdoid” játékairól, novellái „perzselő logikai jégfürdői”-ről, Szilágyi István, Gion Nándor regényéről és Gál Sándor prózakötetéről, Bálint Tibor útirajzáról és Király László verseskönyvéről. Egy-egy évforduló ünnepi vagy a nekrológírás szomorú alkalma (Balogh Edgárról és Méliusz Józsefről, illetve Szilágyi Domokosról, Hervay Gizelláról és Kovács Vilmosról) — a pályakép műfaját termi meg, középpontjában az alkotó portréjával. Sütő esetén — a „műveket összekötő hajszálcsövek” feltárásával — a pályarajz már-már egy monográfia vázlatává szélesedik. Az irodalom- történész a kritikában sem tagadja meg önmagát: az életmű kontinuitása foglalkoztatja, az egyes alkotások mozaikjai közt a hézagkitöltés feladata. Hogyan készül a korai novellák anekdotizmusá- ban és a tárgyias publicisztikában az Anyám könnyű álmot ígér írói fordulata, az egyfelvonásosokban (a Pompás Gedeon és a Fügedes a pokolban játékos iróniájában) a provincia dolgát egyetemes emberi összefüggésekbe ágyazó nagy drámatrilógia, az „úti tűnődések” meditativ hajlandóságában a történetfilozófiai távlatú s a küldetés komolyságát megvalló esszé. A Szóló száj (színikritikák gyűjteménye főképp kolozsvári és újvidéki előadásokról) — látvány és dikció élményszerű és megbízható elemzéséről, valamint a dramaturgiai gondolkodás elmélyültségéről tesz tanúbizonyságot. író és rendező kapcsolatát illetően Szakolczay — mint Sütő — tartózkodik az „irodalmi színház” és a „színházi színház” végleteitől: az előadásnak hűnek kell maradnia drámához és szöveghez, de térben és képben, a „tárgyak költészetében” tovább is kell gondolnia. E tekintetben tanulságosan hasonlítja össze a Csillag a máglyán kétféle színpadi adaptációját: Ádám Ottóét és Harag Györgyét. Székely János Caligula helytartójának és Csíki László Öreg házának apropóján pedig a rendezői egyéniség önérvényesítésének határait próbálja megvonni: a „húzás dramaturgiája” és a „totális színház” kérdésében — igen helyesen — mértéktartó álláspontot foglal el. A másik dramaturgiai probléma, melyre Szakolczay választ keres, az epika dramatizálhatóságának esélye. írói és rendezői feladat egyszerre: Gion a megoldást az alakok összevonásában, a helyzetek kiélezésében, az emlékképeknek drámai szituációkba szervezésében, az elbeszélés dialogizálásában leli meg, Virág Mihály pedig, Tolnai Ottó Végeladásának rendezője a szürreális vízióknak a misztériumjátékok eszközeivel történő ábrázolásában. Ez az elméleti igény azonban sohasem burjánzik mértéken felül, elegendő teret hagy élmény, mű és előadás konkrétságának, sőt lírájának. Szakolczay Lajos könyve a mai magyar kritika legjobb teljesítményei közé tartozik. Szemléleti frissesége, elemzéseinek és ítéleteinek komolysága, gondolatgazdagsága és tárgykörében való otthonossága okán. Terjedelmes mondatai sok anyag és logika terhét hordozón is elevenek, ítéletét se kegyelet, se fölény aránytévesztése nem befolyásolja, megkapó közvetlenséggel és természetességgel végzi dolgát. (Szépirodalmi Kiadó, 1984.) GREZSA FERENC ÚJVÁRY ZOLTÁN: JÁTÉK ÉS MASZK I—II. „Mi volt, Öreg, a legjobb? — Játszani, S aztán? Hagyd a gyerekkort! — Játszani.” (Szabó Lőrinc) Minden ember lelke mélyén ott rejtőzik a játék utáni sóvárgás, a tréfálkozás,a nevetés igénye. A játék során feloldódnak a bennünk lévő 88
