Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - SZEMLE - Küllős Imola: Ujváry Zoltán: Játék és maszk I-II.: [könyvismertetés]

feszültségek, általuk mássá válunk egy kis időre, de ugyanakkor meg is találjuk önmagunkat. A játék, a színjáték, a maskarázás — örök emberi dolog. De formái és mikéntje már kultúránként, népenként változó.

A nemzetközi folklorisztikában az a téves nézet alakult ki, hogy a magyar paraszti kultúrában kevés a színjátékszerű szokás. 1964-ben jelent meg Dömötör Tekla kitűnő összefoglalása Naptári ünnepek, népi színjátszás címmel, amely áttekintést adott jeles napi ^dramatikus népszokásaink történeti múltjáról. Újváry Zoltán Játék és maszk című munkája a magyar népi színjáték élő formáit mutatja be — elsősorban a múlt században feljegyzett anyagra és saját gyűjtéseire támaszkodva. A szerző neve nem ismeretlen a szélesebb olvasóközönség előtt, egyike ő a legtöbbet gyűjtő és publikáló folkloristáinknak, a Néprajzi Tanszék vezetője a debreceni egyetemen. Munkásságáról nemrégiben e folyóirat hasábjain is beszámoltunk. (Id. Forrás, 1981/ 10:87—88.)

Túlzás nélkül állíthatom, hogy egyedülálló ez a háromkötetes mű a magyar folklorisztikai szakirodalomban, mert „elsőként tesz kísérletet az egész magyar nyelvterületre kiterjedően a dramatikus népi játékok anyagának összefoglaló és rendszerező bemutatására” (Újváry, l:6). Pedig nagyon nehéz a pillanatnyi ötleteket, az improvizált jeleneteket, öltözékeket, gesztusokat és szójátékokat feljegyezni, — hát még rendszerbe foglalni! Ezeket talán csak a hangosfilm vagy a videokazetta segítségével rögzíthetnénk pontosan, mert a hagyományos folklorisztikai szokásleírás csak halovány árnyéka a beöltözött szereplők és a nézőközönség közös produkciójának. Ennek ellenére Újváry a sok szövegpéldával és fényképpel — sajnos igen egyenetlen színvonalú felvételekkel — illusztrált könyve rendkívül szórakoztató, olvasmányos. Többek között arról győzi meg a kétkedő kutatót, hogy a folklór életének huszonnegyedik órájában még lehet, érdemes és kell is terepmunkát végezni.

„Annak ellenére, hogy e műfaj életének valójában már a legutolsó szakaszához érkezett, néhol az emlékezés nyomán, sok helyen pedig még a recens gyakorlatban rögzíteni lehetett az egyetemes népi színjátszás szempontjából is jelentős játékokat. Az e téren szinte teljesen fehér foltként számított alföldi területeken a színjátékok repertoárjának valamennyi darabja felbukkant, s a Kárpát-medence népeinek körében egyedülálló temetés paródiájának nagyszámú változatát rögzítettem” — írja a szerző, majd hozzáteszi: a korábbi gyűjtések egyenetlensége miatt az egyes népi játékok ismertségéről és elterjedéséről nincsenek adataink. „Különösen a dunántúli területek igényelnék az intenzívebb helyszíni vizsgálatot.” (Újváry, l:6). Újváry könyve olvastán igazolva látom Katona Lajosnak, a századforduló nagy tehetségű folklórkutatójának jóslatát, aki azt írta: „Eljő az idő, amelyben .... a

legparányibb adatnak több súlya lesz, mint kötetekre menő szubjektív okoskodásoknak.” Valóban, egy-egy a laikus szemében lényegtelennek tűnő apróságnak (a maszkurások öltözékének, a maszka elnevezésének, anyagának és készítésmódjának, avagy a tréfás jelenet tárgyi kellékeinek) feljegyzése gyakran perdönőt lehet a szokás (játék) eredete, funkciója, elterjedési köre kérdésének megállapításában. Példaként a farsang alkalmával oly népszerű kecskejátékokra (a turkázásra) hívom fel a figyelmet, amelynek aprólékos elemzésére Újváry 90 oldalt szentelt, s arra az eredményre jutott, hogy e teriomorf maszk mai formájában két állat: a kecske és a bölény (tulok) megjelenítése rejtőzik, s amint azt a figura (lengyel, román, bolgár, magyar) elnevezése és az alakoskodás (időpontja) is bizonyítja, területenként más funkcióval.

Miután Újváry megismerteti az olvasót a maszkos népi színjátékok csoportosítási lehetőségeivel — a nemzetközi szakirodalomban hol a játék-típusok, hol a formák, hol pedig a játék funkciói szerint vizsgálják ezt a témakört —, a szokásalkalmak szerinti anyagközlést választja.

Az I. kötetben a jeles napok (Luca, Mikulás, karácsony, farsang) maszkos játékairól, a II. kötetben a lakodalom, a III. kötetben pedig a közös munkák (a fonó, a tollfosztás, az aratás, a cséplés, a szüret és a disznótor), valamint a halottvirrasztás alkalmával előadott tréfákról, jelenetekről kapunk képet. A vallásos témájú játékoknak a szerző külön kötetet szán, a betlehe- mezés, regölés és pünkösdölés szokásáról pedig azok alapos feldolgozottsága miatt nem kívánt érte kezni.

A népi színjátékok alkalom szerinti bemutatása — természetesen — tárgyi (de nem tartalmi) ismétlésekre kényszeríti a szerkesztőt, hiszen többé-kevésbé azonosak voltak a fonóban, a disznótorban megjelenő maskarák, illetőleg a lakodalomban eljátszott jelenetek. Az esküvő paródiáját a vénlánycsúfoló farsangi rönkhúzás alkalmával épp úgy előadhatták, mint a fonóházban vagy az igazi lakodalomban. A halottasjáték pedig nemcsak a fonóban, hanem a lagziban, vagy az aratás, cséplés, summásmunka kényszer- pihenői idején is „színre” kerülhetett, nagy derültséget keltve a közönségben. Ugyanezt mondhatjuk el a mesterséget, foglalkozást utánzó-kifi- gurázó jelenetekről és zsáneralakokról (drótostót, köszörűs, kéményseprő, borbély, betyár, bábaasszony, csík-árus, fúróárus, koldus, ócskás, cigány stb.).

A kívülálló szemében a népi játékok szövegeinek zöme, valamint a szereplők viselkedése illetlennek, sőt trágárnak tűnhet. (Újváryt megelőzően ezek a szövegek és viselkedésformák nem is igen kerültek bele a gyűjtő jegyzetfüzetébe, vagy csak nagyon megrostált módon.) Bár ezek az adott szituációban nem bántóak és nem is visszataszítóak. A házaspárnak öltözött maskará89