Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - MŰHELY - Görömbei András: Nagy Gáspár földi pörei

ményi emberkép: nyitott, sokszínű személyiség, szelíd és kemény bölcsesség, tragédiákat szelídítő játék egysége ragad meg benne. A versben tündéries ragyogásban, de a tragédiák kormát is erősen hordozóan megmutatott és eszményinek felmagasztosított személyiségkép hitelét minősíti Nagy Gáspár költészetében az, hogy ennek a gazdag versnek és emberképnek egy-egy elemével más művészekhez kapcsolódó darabokban is érett formában találkozunk. Vitathatatlanul tág horizontú, korszerű emberkép formájában. Nemcsak vallja a teljesség igényét, hanem mély átélésben, cselekvésben példázza is. A Kormos-versben Mecsér és Párizs kapcsolódnak össze Kormos jóvoltából, Párizs és Nagyenyed illetve a marosszentimrei fogyó gyülekezet gondjai és színei sem külön idegen világok, hanem Jékely Zoltánról szólva összekapcsolódó dolgok. Vállalásuk öntanúsítás is Nagy Gáspár költészetében, miként a Krúdy Gyula álmoskönyvére írt keserűen játékos önvallomás, vagy a Weöres „tanár úrnak” írt „zárthelyi dolgozat” játékból kiinduló, s az emberi fájdalom, sors kifejezésébe keserülő sorai. A játék értelme súlyos. A költészet az emberi lét titkainak a vallatása és kivallása, s nincs feloldó kegyelem az üresjáratra, felelőtlenségre, egyértelmű a tanulság, a parancs, mely a Rimbaud-i példából fejlik ki:

AKINEK MÁR NINCS TÖBB TITKA BECSUKÓDNI MINT A BICSKA!

A személyiség teljességigénye őszinte szerelmi lírát teremt Nagy Gáspár kötetében. Élmény és eszmélkedés különös összefonódása teszi sokszínűvé ilyen értelemben a Térkép ciklust. A testi vágyak mámorosító iramlása a beteljesülésig, majd az utána következő üresség-érzés, a „nagyon árva, lakatlan reggelsziget’’ (Lebegve már), a pózos- boros szerelemkérő szomorúság (Hajnalig), az enyhén ironikus önleleplezés (Szénszünet a Bajnokságban), a megvalósíthatatlanság, beteljesíthetetlenség visszajáró fájdalma, vágyakozása (Éji sóhaj): a szerelmi élmény sokféle variációja szólal meg. A Térkép, kiterítve pedig különlegességével, szemléleti gazdagságával kiemelkedő verse a ciklusnak. A beteljesült múló szerelmek leltározó számbavétele ez némi kis groteszk ízzel, de minden nagyon emberi, mert egyszerre jelenik meg az élet kiszolgáltatottsága és szépsége. Majd az egész leltárnak új perspektívát ad a szindbádi utalás. Mert ezekben a tilosban járó szerelmekben is formálódott a lélek, s az egyszeri megélt élmény nyomai ott vannak a személyiségben, talán éltető elemként kellettek ezek is az egyetlen öleléshez, „az utolsó halálos szorításhoz”, a létezés teljességéhez. S itt jön a szindbádi önstilizáció, átvetítés harmadik személybe s a képzelet síkjára, az időtlenség szférájába:

mikor hinnétek hogy az a zöldszemű lassan komoly férfi lett akkor fog újból megjelenni s mint szindbádi méla órák homályán egy hintó oson úgy jön a csókokat megköszönni és cellacsíkú ingét levetve testetek újra föllapozza

Ez a virtuális,szindbádi sík avers befejező részében fejlik ki teljes értelmével: a szépség megőrzésére hív, a szindbádi visszatérés ugyanis létösszegzés, a finom bibliai allúzió a halál, a teljes elszámolás idejét jelzi („nem tudjátok sem a napot, sem az órát”). így sűrűsödnek meg Nagy Gáspár versei eszmélkedő, eszmélkedésre, sokirányú mérlegelésre ösztönző jelentéssíkokkal. A létezés legkülönfélébb élményrétegei vonatkozásában.

52