Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - SZEMLE - Bánki M. Csaba: Megbélyegzett tébolydák: Bakonyi Péter: Téboly, terápia, stigma: [könyvismertetés]
Ráadásul Bakonyi Péter kritikája sok szempontból racionálisabb és egészségesebb, mint elődeié. Nem állítja ugyanis, hogy az elmebetegségek nem léteznek, vagy hogy a pszichiátria „a társadalmi többség elnyomó gépezete az egyet nem értő kisebbség ellen” (D. Cooper). Olyasmit sem ír, hogy meg kellene szüntetni a pszichiátriát. Éppen ellenkezőleg: azt mondja, hogy nagyon is nagy szükség van a pszichiátriára, ezért nem szabad rosszul művelni. Kritizálja (jórészt szakemberek megkérdezésével!) az elavult elveket, elmaradott viszonyokat, a szakszerűtlen vagy felelőtlen vizsgálati, kezelési procedúrákat, a lélektelen viszonyulást a betegekhez. Azaz csupa olyan dolgot, amit maga a szakma belülről is egyre erősebben és hangosabban rosszall világszerte. Nyílt osztályok létesítésének például hazánkban semmiféle jogi, formai akadálya nincs sehol (semmiféle jogszabály soha nem foglalta írásba, hogy az elmeosztálynak zártnak kell lennie), de egyetlen kényszereszköz alkalmazására sincs előírás vagy törvény (van viszont a korlátozásukra!). A kezelési eljárások terén pedig a pszichiáter szabadsága éppen akkora, mint bármely más orvosé — nincs tehát korlát a legkorszerűbb gyógymódok, eljárások bevezetése előtt. Igaz, hogy az elmegyógyászat nálunk is az egészségügy mostohagyermeke, főleg ha anyagiakról van szó. Csakhogy a hálóságy sem olcsó eszköz (húszezer forint felett van), nem beszélve a kórházban tartott vagy „felejtett” betegek tartásának havi ezrekre rúgó költségéről, a kieső munkaerőről, táppénzről stb. — amelyek mind megtakaríthatók lennének korszerű, gyors, gyógyítással, „tébolydák” helyett aktív osztályokkal, gyors rehabilitációval, legrosszabb esetben pedig szervezett, intézeti foglalkoztatással. Azt is el kellene persze ismerni, hogy az egészségügy költséges ágazat, amelyben „jól dolgozni csak drágán lehet”, ahogyan dr. Juvancz Iréneusz, a közelmúltban elhunyt akadémikus szokta volt mondogatni. Bakonyi Péter nem hiszi „a régi dogmát, hogy az elmebetegségek az agy betegségei”; hisz viszont egy újabbat, hogy a pszichoterápia önmagában minden pszichikai bajra jobb orvosság a gyógyszereknél. Az általánosítás valószínűleg nem igaz, sőt ma már azt is tudjuk, pszichoterápiát is lehet rosszul, szakszerűtlenül, lélektelenül művelni és ezzel persze ártani is lehet. Nem is ebben van a lényeg, hanem a könyv ragyogó riportjaiban, a hol csak impresszionista foltokban, máskor hipernaturalista élességgel megrajzolt portrékban. Ezek árulják el, hogy a könyv egyáltalában nem pszichiátria- vagy éppen orvosellenes, hiszen a riporter-író a „tébolydákban” is az embereket kereste, elemezte és ábrázolta, még ha nem is volt hajlandó elfogadni, hogy betegek és gyógyító személyzet két különböző kategóriához tartoznának és két külön mércével lennének mérendők. Ezt viszont újra csak hirdeti és gyakorolja a pszichiátria — már persze ott, ahol ismerik, elfogadják és alkalmazzák ezeket az elveket. Mindenfajta szakmai ismeret, fortély annyit ér, amennyit mások javára felhasználunk belőle. A pszichiátriának is fel kell vállalni a kor kihívását: azt, hogy ma már nem a zavart okozó emberek távol- és zárvatartása a dolga. Ahol mégis, az már nem a szakma fogyatékossága, csupán egyes emberek „kapaszkodása a vasakba”; aki ennek alapján utasítja el a „laikus” kritikát, az voltaképpen a szakmai haladás ellen tiltakozik. A hajdani tébolydái modell: a mindenható, bár jóságos, de „felsőbbrendű” személyzet gondoskodása a testileg-lelkileg lemeztelenített ápoltak felett egyáltalában nem szükségszerű, még csak nem is hasznos vagy értelmes. Mi tartotta (tartja?) mégis fenn? A rációval szemben oly gyakran erősebbnek bizonyuló tradíció, a „bolond”- ról alkotott ostoba felfogások és előítéletek tömkelegé. Manapság pedig egyre nyilvánvalóbban (bár szerencsére csökkenő mértékben) még valami: a különböző szintű és jellegű emberi csoportok, család, utca, falu, rokonság stb. „erős” embereinek, hangadóinak igénye arra, hogy ők „bezárathassák” férjüket, feleségüket, gyermeküket, szüleiket, szomszédaikat stb., ha azok szerintük „őrültek”, „bolondok”, azaz ellenükre cselekszenek és élnek. Sajnos a szakma még nem lép fel elég határozottan az ilyen igényekkel szemben, és a dolgát nehezíti, hogy az efféle követeléseket nem túl nehéz orvosi köntösbe öltöztetni: az otthoni cirkusz, botrány, aggresszió hatására a gyengébb fél valóban elkeseredett, fél, szorong, akár öngyilkosságot is emlegethet — és könnyen készül el a beutaló. Mi igazolja ennek a jelenségnek a létezését? Az elemi harag, a düh, az indulat akkor, ha egyes szakemberek az ilyen igényekhez nem vállalnak partnerséget, és a meggyógyult (esetleg meg sem betegedett) embert a környezet kívánsága ellenére egészségesnek nyilvánítják és hazabocsátják. A szakember szemével nézve Bakonyi Péter szociográfiai könyve elsősorban és mindenekelőtt hiteles: a leírtak valóban ilyenek és így működnek. Azaz ilyenek voltak 1981 tavaszán, a kézirat elkészültekor. Sok helyen azóta már nem ilyenek: a zárt osztályok megnyíltak, a hiányzó terápiák elindultak, a tébolyda-regulák sutba kerültek — nem kis részben épp e könyv hatására. Talán ez a legcsattanósabb, legbiztatóbb válasz azokra az aggályokra, vajon nem szül-e rossz vért ilyen „kényes” témák kendőzetlen feltárása? Valószínűtlen, hogy mozgalom kelne az elmeosztályok likvidálására, az elmeorvosok elűzésére; sokkal inkább remélhető, hogy azok az egészségügyiek, akik eddig is érezték a haladás, továbblépés szükségét, most felbátorodva aktívabbak lesznek a szakmában (és ha vannak, kissé nehezebb helyzetbe kerülnek, akik ezt hátráltatni szeretnék). Tévedés az, hogy a markáns kritika eleve ártalmas, veszélyes, kellemetlen: inkább ez minden jobbítás, fejlődés kiindulópontja. A szakma önvizsgálata és a kritika átgondolása 92
