Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - SZEMLE - Bánki M. Csaba: Megbélyegzett tébolydák: Bakonyi Péter: Téboly, terápia, stigma: [könyvismertetés]
SZEMLE MEGBÉLYEGZETT TÉBOLYDÁK (Bakonyi Péter: Téboly, terápia, stigma) Immár harmadik évtizede lazulnak, bomlanak, töredeznek a régi tébolydák valaha méteres, „betegeket” az „egészségesektől” gondosan elkülönítő falai. Maguk a gyógyítók is mind gyakrabban lépnek ki e falak közül a nagyközönség elé, hogy a tengernyi tévhit és előítélet ellen a valós tudás terjesztésével harcoljanak. Nincsenek könnyű helyzetben; de még ennél is nehezebb a dolguk, ha ismeretterjesztésen túl napi munkájuk, szakmájuk, orvosi hitük belső gondjait is megkísérlikfeltárni. Talán ez az oka annak, hogy ez a téma inkább a kívülállóknak, mint az egészségügyieknek marad világszerte. A gyógyítás csapatmunka, ez pedig nem engedi meg, hogy a tagok túl eltérő nézeteket valljanak, túlságosan kételkedjenek a közös tennivalók terén. Igaz, közös állásponthoz csapatszellemben, közös tanulás, viták, együttgondolkodás útján is el lehet jutni, ez azonban kivételes: az egészségügyi szervezetekben határokon belül és kívül is inkább még mindig a „cuius regio eius religio” elve a megszokott és általános. Bakonyi Péter könyve (Téboly, terápia, stigma) az első hazai elme-körkép a felszabadulás óta. Nem ismeretterjesztő munka, de nem is divatos „para-medikális” okoskodás arról, hogyan kellene laikus ésszel jobban csinálni azt, amit a szakemberek is nehezen, néha körülményesen, egymással is vitázva, olykor bizony kevés eredménnyel csinálnak. Inkább riportsorozat, élménybeszámoló — szokatlanul nyílt, egyenes, kemény, személyre szólóan kritikus hangvétellel. Ez a hang bizony disszonáns, olykor egyenesen sérelmes színezetű is lehet, hiszen az elmúlt évtizedekben elszoktunk attól (sokunknak pedig hozzászokni sem volt módunk), hogy saját szakmai munkánkat „kívülállók” egyáltalán megítélhetik, véleményt mondhatnak róla, hogy egyáltalán „laikusokkal” vitatkoznunk kell. Bizonyára sokan vannak közöttünk, pszichiáterek között, akik úgy érzik, újságírónak egyáltalán mi keresnivalója van ezen a területen? Csakhogy az egészségügy, benne az elmeügy társadalmi kérdés: és mi más volna a szociográfus-riporter dolga, mint az őt érdeklő társadalmi jelenséget körüljárni, közelről — méghozzá ilyen közelről, ennyire személyesen! — megtapasztalni, az élményekről pedig híven számot adni? Az is felmerül néhá- nyunkban, hogy a könyvben szakmai hibák, pszichiátriai tévedések, pontatlanságok fordulnak elő — de hiszen nem szakkönyvről van szó. Valóban vitatható egy-egy orvosi jellegű fejtegetés szakszerűsége (alapvető vagy durva hiba azonban nincs benne több, mint bármely ilyen témájú ismeretterjesztő könyvben!), de nem ezek a hibák hordozzák a könyv mondanivalóját. Főleg nem szakemberekben merül fel az aggodalom, hogy a könyv nyers, retusálatlan naturalizmusa rémületet kelt a leendő betegben, szorongást és bizalmatlanságot a hozzátartozóban, és hogy az orvosi tekintélyt is rombolja. Vajon honnan ez a félelem? Talán onnan, hogy még ma is sokan hiszik, hogy az elmeosztály tényleg borzasztó hely, éspedig szükségképpen az; mivel pedig olykor szükséges lesz rokonunkat, hozzátartozónkat betegsége miatt majd odaküldeni, erről a megváltoztathatatlannak hitt rosszról nem akarunk tudomást venni. Mi más volna az oka annak, hogy még ma is rendszerint titkolózunk, hazudunk, mellébeszélünk az „elmére” utalt beteg előtt? Ebben saját szorongásunk, sőt saját lelkifurdalásunk is benne van — mert mi magunk hisszük az elmeosztályt szükségképpen borzasztó helynek, tehát „kíméljük” a beteget. Kíméljük? Hazugsággal, csalással, fondorlattal? Igaz, valaha a tébolydák borzalmas helyek voltak; de ennél sokkal nehezebb megvallani, hogy hellyel-közzel egyik-másik osztály bizony még ma is az. Az ott dolgozó szakemberek természetesen maguk is jól tudják ezt, és legtöbbjük szeretne is változtatni ezeken a viszonyokon. Viszont nem mindenki születik forradalmárnak, sokan idővel megalkusznak a status quo jólismerten hatalmas nyomásával; orvos viszont csak úgy képes erre az alkura, ha „megideológizálja”: azaz meggyőzi magát, hogy még mindig ez a „legkisebb rossz”, ezt teszik lehetővé a körülmények, hiányoznak a jobbítás feltételei stb. Éppen ezeket az orvosokat érinti talán a legfájdalmasabban a kritika: mert érzik az igazát, mert énjük legmélyén maguk is a kritikussal értenek egyet, közben azonban védelmezniük kell vagy kellene a kényszerből vagy tehetetlenségből folytatott gyakorlatot. Valóban alaptalan félelmeket szülne ez a könyv? Szerencsére ma már túl vagyunk azon az infanti- lizáló, paternalisztikus felfogáson, amely a nézőt, olvasót, hallgatót kiskorú gyermekként kezelve azt figyelte, mi a „helyes”, előnyös, megnyugtató hír a számukra. Bakonyi Péter könyvében talán csak az az új, hogy ő a leendő pszichiátriai beteget is felnőttszámba veszi. Az elmegyógyászatot — falakon belül is! — világszerte erőteljes kritika korbácsolja jó ideje. Mégsem törölték el a szakmát, sem mint gyakorlatot, tudományos kutatási területet vagy egyetemi tantárgyat, sehol a világon. Ellenkezőleg: a szakma pár évi haragos elzárkózás után a legtöbb országban felvette a kesztyűt, elvállalta a vitát (sőt: szinte minden országban engedte, vagy egyenesen elvárta, hogy a „reformerek” a gyakorlatban mutassák meg, mit tudnak!) — ma már világos, hogy ez betegeknek, orvosoknak, egészség- ügyi szervezésnek egyaránt csak hasznára, nem a kárára volt. 91
