Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Köteles Pál: Herkules-fürdői emlék: elbeszélés

egyszerre vették észre a vérsugarakat, de az orvos nem moccant, s ez megbénította a többieket is.

— A táskám — üvöltötte Mussolini, amikor észrevette, hogy a kézitáskája is merő vér lett, s rohant kifelé a cellából. — Senki ne nyúljon hozzá — kiabálta, s a cellalakók és az őr dermedten néztek utána. — Maga maradjon itt — szólt vissza az őrnek.

— Ez nem a mi dolgunk — mondta halkan az őr és tekintetét elfordította az ágyra dőlt testről és várta, hogy az orvos meghozza a segítséget.

Néhány perc múlva hordágyra fordították az élettelen testet, majd a szalmazsákot is elvitték, a betonágyat pedig nagyjából lemosták. Minden olyan pontosan zajlott, mintha az öngyilkosság, s mindaz ami követte, a napi programhoz tartozott volna.

A tanár öngyilkossága a legkisebb változást se okozta a mélyszinti cellákban, de az épületben se. Minden a régi maradt: a szigor és az érzelem nélküli élet volt jellemző az éjszakákra s nappalokra egyaránt.

A kölyök kihallgatásai is ugyanúgy folytak, mint korábban: a tiszt naponta megkérdezte, hogy bevallja-e a bűneit vagy pedig rábízza magát a szervezet további gondoskodására. Ebben a furcsa kifejezésben fenyegetést sejtett a fiú. Annak lehetőségét, hogy kihallgatását esetleg mások folytathatják, olyanok, akiknek a módszereiről már eleget hallott. Fölrémlett benne, hogy ugyanúgy spanyol csizmát húzatnak vele, mint korábban a pátriárkával, s akkor a láberei fölpattannak, s a facsizma megtelik alvadt vérrel.

A tanár öngyilkosságát követő csütörtökön a tiszt szokatlanul szigorú arccal hallgatta a fiú válaszait, s rá is mordult néhányszor, majd hosszan magyarázta, hogy magára vessen, ha minden rosszra fordul. Végül egészen váratlanul azt mondta, ad egy hetet, hogy átgondolhassa az életét és a bűneit.

— Kezedben tartod a saját sorsodat. Amikor egy hét múlva felhozatlak, a teljes igazságot mondd el, mert az a nap lesz az utolsó találkozásunk, s rajtad múlik, hogy tőlem hová kerülsz . . .

— Csak a halottak boldogok — nézte hosszan másnap a fal helyett a szalmazsák nélküli betonágyat.

— Meg kell vallani a megfelelő bűnt, nincs más megoldás — magyarázta szakszerűen az ügyvéd.

— De ha nem vagyok bűnös? — fakult ki hirtelen a kölyök hangja.

— Még az isten se ártatlan — vágott fintort az ügyvéd —, nemhogy te, vagy én, vagy a pátriárka. A világ már rég elfelejtette — legyintett dühösen — a római jog alapeszméjét.

— Micsodát? — kérdezte a kölyök.

— Hogy az ember mindaddig ártatlan, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége — magyarázta a pátriárka.

— Ezen az alapelven csavart egy óriásit a nagy Viszarionovics, amikor kitalálta, hogy aki nem tudja bizonyítani ártatlanságát, az valójában bűnös.

— De most nem erről van szó! — motyogta védekezőn a kölyök.

— Bizony nem — ejtette fejét a mellére a pátriárka.

— Rómában a bűnös is ártatlan maradhatott — mosolygott keserűen az ügyvéd. — A néhai kispap viszont a világot tekinti bűnösnek, minden embert, amíg alaposan nem tisztázza magát.

— De én ártatlan vagyok! — ismételte meg újra a kölyök.

— Az ám, ha be is tudod bizonyítani. De ez a hely csak arra alkalmas, hogy fölfedd saját nem létező bűneidet. Ilyen mutatvány még nem volt a világtörténelemben, — ahogy a piaci illuzionista mondaná — és nem is lesz. Ez egy világszám és megismétel20