Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Köteles Pál: Herkules-fürdői emlék: elbeszélés

Azon a délutánon a fiú olyan nyomorultnak és elveszettnek érezte magát, mint másfél éves fogsága alatt még soha, igaz csak addig, amíg be nem lökték a zárkába. Ahogy bezárták mögötte az ajtót, rögtön elfelejtette a maga siralmas állapotát. Elhűlve látta, hogy a tanár eltorzult arccal fetreng az ágyon, s fájdalmát már képtelen titkolni. Döbbenetét csak fokozta, hogy a másik két előzetes, ha nem is közömbösen, de, ami számára ugyanazt jelentette, fegyelmezetten, a zárkarendtartás szerint ült az ágy szélén. Egy pillanatig tanácstalanul állt saját ágyánál, aztán odalépett a tanárhoz, kezét szelíden a homlokára tette, de hogy a szenvedő csak a fejét rázta, mintegy jelezve, hogy minden hiába, az ajtóhoz ugrott és teljes erejéből dörömbölni kezdett.

— Mi ez a cirkusz? — lépett be néhány pillanat múlva az őr kezében a gumidoronggal. A hatalmas gumibotot magasba emelte, s a fiú már szinte érezte az ütés súlyát, ám ekkor hirtelen aláhanyatlott a bot. — A tanár? — kérdezte egy kis szégyenkezéssel a hangjában az őr, s dühösen legyintett, mint az olyan ember, akinek kimondhatatlanok a gondolatai. — Mi van magával? — kérdezte inkább részvéttel, mint szigorúan a tanártól, s ettől a hangtól mintha enyhült volna a beteg fájdalma. Hálásan nézett az őrre, sőt meg is szólalt, holott hónapok óta senki nem hallotta a hangját.

— Nem akarok magának kellemetlenséget — dadogta, s megpróbált felülni, s a tőle telhető módon derékszögbe merevedni. — Sajnos már soha nem fogom látni Csikenyé- met.

Az őr megérintette a beteg vállát, de nem szólt egy szót se, csak a fejét ingatta, mintha azt mondta volna: ugyan már, dehogynem. Aztán mégis megszólalt:

— Nem szabad föladni, bátyám, mert ha az ember föladja — váratlanul abbahagyta, s megint dühösen legyintett, majd sarkon fordult, s kilépett a cellából, de néhány perc múlva orvossal tért vissza. Megint az a tar fejű mokány kuruzsló volt szolgálatban, akit mindenki Mussolininek becézett s akit az ügyvéd szinte leplezetlenül gyűlölt: jobban, mint a vallató munkát elvégző nagyfiúkat. „Egyszer ezt még felkötik.” — mondta, valahányszor megesett a kötelező orvosi vizit, amely annyiból állt, hogy az orvos belépett, s aztán kiment. De akkor se tett sokkal többet, ha valakihez hívták, ha valaki elájult. Senkit se hallgatott végig, az ujjait mindig utálattal tette a beteg nyaki ütőerére, s máris adta a papírgalacsinokba csomagolt gyógyírt. „Mindig és mindenkinek ugyanazt” — motyogta a pátriárka.

Az orvos az ágyra tette a táskát, s szokásától eltérően kivette belőle a sztetoszkópot, s azzal hallgatta a lyukas gyomrú érverését, szívműködését.

— A szimulánsokat nem szeretjük — fogalmazta tömörre a diagnózist, s már adta is a papírgalacsint.

— Úgy érzem, mintha minden megmerevedett volna bennem—nyögte a férfi — és gennyed a drén.

— Megesik — válaszolta az orvos, s máris nyúlni készült a táskája után, de a beteg megérintette az orvos karját és suttogva mondta:

— A fiú, doktor úr, lázas.

A pátriárka, az ügyvéd és a kölyök összenéztek, mert nem értették, hogy mit akarhat ezzel a füllentéssel a beteg.

— Na és? — kérdezte az orvos. — Az nem sürgősség, ráér holnapig.

Az őr lesütött szemmel vette tudomásul az orvos válaszát, s zavarában az egyenruhagombjait forgatta.

— Szinte gyerek még — makacskodott a beteg. Mussolini bosszúsan mérte végig az okvetetlenkedőt, de aztán engedett, odalépett a fiú ágyához.

Úgy tűnt, az alig gyomrú csak erre várt. Hirtelen mozdulattal ugyanis az orvosi táskába nyúlt, s egyetlen szempillantás alatt kikapott belőle valamit, s mielőtt még bárki felocsúdhatott volna, mindkét oldalon felvágta a nyaki ütőereket. Valamennyien szinte

19