Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - Varga Csaba: Ketten - együtt?: dokumentum novella
VARGA CSABA KETTEN - EGYÜTT?* — Dokumentumnovella — Egymáshoz közel szívják a levegőt, egy olyan laktanyában, amelynek udvara hasonlít az arborétumhoz. Ez a „tujás-laktanya” — valahol a Dunántúlon. Ugyanabban az évben születtek, két évvel 1956 után. Egyikük f iatal tiszt, századparancsnok, a főiskolán — alacsony termete miatt — Törpének becézték, most a sorkatonák így nevezik egymás között: a Béla. Másikuk honvéd, néhány hét múlva leszerel, ő a Dobbantós Franci, civilben egyébként gépész, s tagja volt a megyeszékhely labdarúgócsapatának. T. Béla: Salgótarjánban születtem, édesanyám pedagógus, édesapám katonatiszt. Az általános iskola nyolcadik osztályától kezdve azzal foglalkoztam, hogy én is katonai pályára megyek. (A bemutatkozást rögtön életrajzzal kezdi. Vajon miért? Azért, mert így tud önmagáról a legtöbbet mondani? A szürke életrajzi adatok nem is olyan szürke magatartást rejtenek?) Édesapám sem akarta, hogy katonatiszt legyek, rám bízták a döntést, nem ellenkeztek velem. Eredetileg a mérnöki pálya érdekelt, de ugyanígy vonzottak a honvédelmi sportok is. Végérvényesen a gimnáziumban határoztam el, hogy katonatiszt leszek, méghozzá parancsnoki szakon. Hogy erre a szakra készültem, ez nem mellékes. Olyan munkára vágytam, ahol nemcsak a technika fontos. Negyedikben orvosi egyetemre is beadtam a papírt, de előbb felvételiztem a katonai főiskolára. Felvettek. S én meg elfogadtam a felvételt. (Közbekérdezek: mi motiválta még a döntését? Nem tudja megfogalmazni. Valószínűleg nem egyszerűen családi hatásról van szó? Maga választott így — észrevétlenül engedelmeskedve a környezet legerősebb impulzusának?) Apám természetesen ismerte a pálya nehézségeit. Nem hallgatta el őket. (Lehet, hogy éppen ez döntött? Azért jelentkezett katonának, mert igenis szembe akart nézni nehézségekkel?!) Nekem szüleim a példaképek, hozzájuk tartom magam. Apám nem istenítette a katonaságot, elmondta, hogy mi vár rám. Meg arra is számítottam, hogy a sportlövészetet folytathatom a honvédségnél, mert akkor már komolyan foglalkoztam ezzel a sporttal. Tehát valahogy egyeztetni akartam a katonai hivatást és a versenyszerű sportolást. (Mi ez a katonai hivatás? Meghökken.) Mi a katonai hivatás? Szükség van olyanokra, akik védik ezt a társadalmat. Akik nehéz helyzetben is kitartanak. (Újra ez az érv ...) Úgy gondoltam, hogy egy jól működő szervezetben élhetek, bár azóta rájöttem, hogy ez a szervezet sem a legpontosabb. A feladatokat becsületesen végrehajtani — ezt akartam. S a fiatalokkal megértetni, hogy miért kell katonának lenni. Nekem nincsenek hadvezéri ambícióim, mint sokaknak tiszttársaim közül. Nem is vagyok hadvezér alkat. Többeket az vezetett ide, hogy az ember itt nagyobb hatalmat kap, mint máshol. Velem nem így volt. (Nem kell megkérdeznem, hogy katonás alkat-e?) Nem vagyok az igazi katona típus. Mindig problémáim voltak az alakisággal, a katonás fellépéssel. Nem vagyok született parancsnok, inkább beszélgetni szeretek az emberekkel. (Tehát nem a külsőségek vonzották, hanem a helytállás igénye? Nem a katonáskodás „görögtüze”, hanem —a kicsit mitizált —feladat- teljesítés?) A főiskola előtt alapkiképzésen vettünk részt — két hónapig. Ott aztán a * Ez az írás a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége 1982. évi közös, honvédelmi témájú irodalmi pályázatán elismerésben és nívódíjban részesült. 18
