Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Varga Csaba: Ketten - együtt?: dokumentum novella

naivitásom szertefoszlott. Módosult a szemléletem. A felvettek közül már akkor sokan lemorzsolódtak. Én végigcsináltam. Kitartottam. A fizikai megterheléseket s a lelki kellemetlenségeket ki kellett bírni. Nem volt könnyű, hiszen egyedüli gyerek voltam, otthon mindent megkaptam, amit csak lehetett. Itt magamra számíthattam csak, egyedül kellett boldogulnom. (Szerencséjére rögtön kipróbálhatta, hogy mire képes? A nehézségek legyőzésének tudata és öröme erősítette meg belül?) Azt elfogadtam, hogy ez a szervezet nem lehet meg fegyelem nélkül. De akkor magamat is fegyelmeznem kellett. Ez alatt a két hónap alatt, de később is nagyon sokszor összeszorítottam a fogamat. Muszáj volt.

N. Ferenc: (Előre kéretik: Félre az előítéletekkel...) Februárban vonultunk. A Bárány presszóban iszogattunk, majd az Ady moziban gyülekeztünk. Beültünk, mint jó fiúk. Egyszer csak érkezik egy gyerek, kicsit bepiálva, kockás zakóban, nyakkendőben. Nagy nevetések közepette lekezelt a tisztekkel. Nem estek még neki. Sőt szépeket mondtak nekünk, például azt, hogy a katonaság az utolsó állomás a nevelésben. Stb. Kérdezték: kinek milyen kérdése van? Feláll egy srác, hogy haza szeretne menni, mert várja az asszony, hiszen egy hete nősült. Hatalmas derültség. Aztán be a laktanyába. Rossz szolgavásár volt az. Osztályoztak minket: kit ide, kit oda . .. Nekem cidriztak a lábaim. Mert megismertem egy tiszthelyettest. Ő is engem. Ez volt az a manus, aki a Napfényben civilben cikizte a sorkatonákat. Én meg mondtam neki, hogy ne bántsa a srácokat. Akkor belém akart kötni, de aztán szétválasztottak minket. Most, szerencsére, az egyik tiszt, akit kintről ismertem, odajött hozzám és kezet fogott velem. A tiszthelyettes ekkor eltűnt. Aztán fürödtünk, kaptunk ruhát, alig ismertünk egymásra, s magunkra. Ezt megint kedves beszéd követte. Zene, meg egyebek. Másnap reggel is zenés ébresztő volt. Nem indult rosszul a dolog. Szerencsém is volt, kis létszámú egységbe kerültem. (N.-ből ömlik a szó; hagyom. Érződik: élvezi, hogy vagány, aki nem fél senkitől, semmitől.) Aztán a zene elmaradt. A szép szavak is. Nekem eleinte nem volt gondom. Bírtam a fizikai megterhelést, mert civilben fociztam. Itt bent sem nyaliztam, de azért hajtottunk. A főnököm egy hadnagy volt, nagyon rendes manus. Egyszer csak azért is gyalog vitt ki minket a lőtérre. Hogy a többi alegység is lássa, nem vagyunk elkényeztetve. Erre néhányan szenvedni, nyafogni kezdtek. A hadnagy ekkor bepipult és végigkúszatta velünk a lőteret. Több kilométert, teljes felszereléssel. Két srác is elájult. De amikor odaértünk, hozatott két láda sört és megittuk kö- közösen. (Nem haragszik a kúszatásért? Láthatóan nem. Tetszik neki, hogy ő viszonylag könnyen kibírta? Szintén örül annak, hogy képes legyőzni a nehézségeket? Annak is örül, hogy — a két láda sörrel — emberszámba vették őket...) Még az eskü előtt három nap jutalomszabadságot kaptam. Jól ment hát a sorom. Egy őrmesterrel elég sokat piáztunk — az Aranybárányban. Mert elég sűrűn kiengedtek. Meg el akartak küldeni raj parancsnoki tanfolyamra. A tisztek szinte kapkodtak utánam. Figyelték, hogy kiből lehet jó katona. S már „kopaszként” haza-hazaengedtek több napra. Az „öreg harcsáknak” ez persze nem tetszett. Meg akartak szívatni. Az egyik válogatott focimérkőzés előtt félórával több vödör vizet beöntöttek a körletbe. Volt ám sok víz, s ultra, bőven. Ész nélkül ugrálhattunk a „vezérfókákkal”, azaz a felmosórongyokkal. Persze még akkor is mostunk, amikor a meccs első félideje tartott. Tudták, hogy élek- halok a fociért, így próbáltak meg kiszúrni velem. A srác azonban elköpte a dolgot. Nagy balhé lett belőle. Az öregek aztán békén is hagytak engem. Tudták, hogy vannak összeköttetéseim, s nem érdemes velem kötözködni. (A laktanyában is olyanok a viszonyok, mint a civil életben? Akinek vannak kapcsolatai, az szinte védett?) Egyszer ketten dobbantottunk ki a kerítésen — magyarán papír nélkül szöktünk ki a laktanyából. A barátom valamilyen csajhoz ment, én meg lakodalomba. Nem maradhattam bent.

19