Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról
megyeszékhely. Felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül, ahogy akkoriban mondták, ha valamiben elsimultak az ellentétek. Pedig a pátriárka is atyai áldását küldte az ifjú párnak, s Nikita, a Fekete Hegyek országának fejedelme. Vagy talán épp azért lett szenzáció az esküvő? Mert az „ifjú pár”, Laza Kostic és Juliana Palanacki összesen száz éves volt. A menyasszony háromszázezer forintos hozományával habfehérben állt, fonnyadtan, csúnyán és félelmetesen elhízva, mert csak evett és evett a huszonöt év alatt, amíg titokban szerelmes volt a költőbe, s amíg az borzas fejebúbjáig eladósodva végül mégis hajlott a közvetítő szavára és megkérte a kezét. A költő, akinek gyönyörű verseivel egy egész nép büszkélkedett, mint valami előkelő idegen, unottan nézett szét a tömjénfüstben, mint aki nem érti, mi történik itt. Az urak meg csak vitatkoztak a megyeházán ebben a napfényes októberben, amikor tele voltak a körút sétányai a bogyófák sárga leveleivel, amelyeket Csihás Benő telepített, a tüdőbajos polgármester abban a reményben, hogy a fák majd megjavítják a levegőt ezen a lapályon. Századvég, mondaná minderre az ember. Bácskai fin de siécle. Laza Kostic életének és költészetének nagy irodalma van. S abban például, hogy a „Santa Maria della Salute” a világirodalom legszebb versei közé tartozik, barátok és ellenségek, harciasán szembenálló irodalmi kotériák ellenkezés nélkül egyetértettek az elmúlt száz év folyamán. Abban is, hogy hóbortos, lehetetlen különc volt, aki nem tartott tiszteletben semmiféle konvenciót, alkalmazkodni nem tudott és nem akart, és botrányt botrányra halmozott a viselkedésével. Midro Vuksanovic könyve most zombori távlatból taglalja Laza Kostic sorsát. Azt a tizenöt évet ismerteti, amelyet itt élt le, felesége, illetve anyósa házában. Időnként elmenekülve Újvidékre, Budapestre, a Hungária Szállóba, Fruska gora-i kolostorokba, hogy onnan küldje aztán „Draga moja Julo” megszólítással alkudozó leveleit az asz- szonynak, közvetve persze a szőrösszívű anyósnak, hogy hazajön, ha kifizetik az adósságát, ezer forintot ide, ezret oda, s visszaviszik a legszebb szobába Bécsben rendelt íróasztalát, amelyet ugyancsak az anyósa fizetett ki, ahol ő éjszakánként hiányos öltözetben, sőt anyaszült meztelenül továbbra is írni szeretne. Mit írt ilyenkor a főutcai patríciusház csendjében? Azután, hogy vége volt a vidám vacsoráknak, barátaival, mindenekelőtt Djoka Öordar, vagyis dr. Csordás György nevű puszi pajtásával, míg az egyik szobában az anyós dúlt-fúlt tehetetlen mérgében, mert „Juh, juh gospoja!” felkiáltással bejött a szobalány szörnyűlködve jelenteni, hogy a doktor úr meztelenül sétál a lakásban, a másikban meg a százkilós hitves forgolódott álmatlanul az ágyában ... Mit írt? A hatalom ellen fellázadt szegedi kapitányról szóló drámáját? Egy tanulmányt a szépség alapelveiről? Vagy Shakespeare-t fordította, Rómeó és Júlia tragikus szerelmét, saját boldogtalan szerelmére vigasztalást keresve ...? Mert egy földöntúli szomorú szerelem áldozata volt Laza Kostié. Ötvenéves elmúlt, amikor beleszeretett Dungyerszky Lenkába, a bácskai nábob 20 éves lányába, aki nemsokára meghalt. S aztán esztendőkig megjelent a költő álmaiban, amiről ő franciául írt naplójában emlékezett meg. Önmagának is szemrehányást téve a nagy korkülönbség ellenére felgyűlt szerelem miatt, jóllehet a lány elejtett szavaiból arra következtetett, hogy az is szerette őt. A bűbájos fiatal lány, akit fekete taft lovaglókosztümben láthatunk, cilinderrel a fején, amelyen csokorba kötötte a csipkefátyolt, s akiről ilyen sorokat írt szívrepesve, amelyeket legyen szabad eredetiben idézni a sok rossz magyar fordítás helyett: 33
