Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról
horvát költők régi francia mintára még urazták egymást, ezt írtam. „Gospodin Crnjans- ki Zeli rat!” Mi okozta ezt a nyilvánvaló félreértést? Valószínűleg megint a kihívás, az indulatkitörés, a sértő általánosítás, s a végzetes ellentmondás ördöge, amely a pusztulásban látja fellángolni a csontja velejéig rothadt világ tisztítótüzét. Valaki megkérdezheti, miért a fiatal Crnjanskiról beszélek? Mert az indulása, a fellépése volt a jellemző, nem a megnyugvása. „London regénye” elégikus hangvételével, Bunyinra emlékeztető nosztalgikus látomásaival — minthogy az is emigráns volt —, s a már mindenen túljutott ember beletörődő, csendes borongásával egyszerűen gyönyörű. S a „Konak”, amelyet hazatérése után, a hatvanas évek derekán adtak elő, kitűnő dráma. Ha mindjárt — enyhén szólva — meg nem értéssel fogadta is a kritika az utolsó Obrenovic és Draga Masin szerelemmel, fondorlatokkal, politikai és társadalmi romlottsággal átszőtt történetét. A kor is más volt, és más a légkör, amikor ő hosszú idő után újra hazajött. Már nem a csalódott harcos tért meg Ithakába. Hazája se volt már egy heterogén balkáni ország, de Európa izgalmas érdeklődésének középpontjába került. így aztán az ő világfiassága se keltett feltűnést, miközben a szellemi élet is magas szintet ért el. Az irodalmi harcokat természetesen mai fiatalok vívták, ő maga inkább futball-mérkőzéseken engedett szabad folyást indulatának, esernyőjével hadonászva biztatta Sekularacot. Irodalmi kérdésekről nem igen beszélt. Még a múltjában is azt tartotta legérdekesebbnek, hogy valamikor első osztályú magyar csapatban játszott, a temesvári Kinizsinek volt megbecsült csatára. És mindez már a múlté volt. A múlté, amely mégis tündéri fénnyel világítja be azt az ő gyógyíthatatlan finitiz- musát, amellyel verseit és regényeit írta. Mert, hiszen a „Seobe”-ban is „Carnojevié naplójában” is az öncélú, vigasztalan fájdalom a szép. És az a fanatikus ragaszkodás népéhez, szűkebb hazájához, Bánáthoz, s a hagyományokhoz, amelyeknek gyökerei még talán az ellenállást hirdető Mileticig nyúlnak vissza. És bár öregkori írásaiban kimondatlanul is sűrűbben van benne a tanulság, hogy „látta Tróját és mindent látott”, hol volt már mindez a régi hetyke fiatal Crnjanskitól, akinek épp ezt kellett elhinni, mert oly sajátságos és egyedülálló volt, ahogy ezt belekiáltotta a maga kaotikus korába. * * * Lidércfény világít messziről, 1895-ből. És ebben a kísérteties, halvány fényben feltűnik a megyeháza, négy sarkán a kék-fehér lobogóval, mert szakadatlanul ülésezik a millenniumi ünnepségeket előkészítő bizottság. A legnagyobb gond a lovas bandérium összeállítása. Kikből álljon, hogy senkit se érjen sérelem. S mégis csak az legyen ott Pesten, a fasori felvonuláson, aki méltó a megjelenésre. Erről folynak a hosszú, heves viták az urak között. Pedig már megérkezett Münchenből a művész is, a hosszú hajlott hátú Eisenhút a szőke bajuszával és a „Zentai csata” vázlataival. Az előleget is megkapta a negyvennyolc négyzetméteres vászonra és az urak még mindig nem tudták, ki menjen fel lóval, inassal, lovászfiúval, ahogy a vármegye méltósága megkívánja. Kócsagtollas süveggel a fején, drágakövekkel kirakott karddal az oldalán, szőrmegalléros mentében, díszmagyarban. Éppen Vértesi Károly szónokol, az író, a szellem embereinek nevében. Gozsdu Elek, az elnémult elbeszélő, s a későbbi törvényszéki elnök még nincs itt, őrá még várni kell két évig, hogy körszakállát simogatva megpróbáljon békíteni... Pedig már most feltűnően kiütköztek a társadalompolitikai skizofrénia ismertetőjelei Zomborban. A szerb lakosság „úri közönsége” például egészen mással van elfoglalva. Egy esküvő izgalmaival, amelyet végigszégyenkezett és végigröhögött a fél város, és amelynek botrányos következményein még másfél évtizeden át derül majd az egész 32
