Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig: Kabdebó Lóránt beszélgetése Bodor Pállal
„kisebbségi” feleségem például félromán, és rengeteg „kisebbségien” érzékeny, nyitott, kapcsolatkereső román író-barátom van, és „többségien” türelmetlen és fölényes magyar, zsidó, német stb. ismerősöm. Nagy élményem a román kultúra, azért is, mert legnagyobbjai között sok a türelmes, tág látókörű, kiváló szellem ... — Kiket tudnál említeni, román íróbarátaidat, milyen a kapcsolatod velük? — Mit sem utálok jobban, mint amikor észreveszem, hogy az interjúalany kiriszálja magát a sorok közül és pillogva próbál becsempészni újabb alkalmakat a hencegésre. Amit el fogok mondani, ellenszenves hencegésnek tűnhet minden hozzám hasonlóan gyanakvó olvasónak. Mégsem kerülhetem meg. Tudniillik arról, hogy milyen a viszonyom román íróbarátaimmal, most kivételesen „matematikailag” tudnék szólni. 1981 nyarán zajlott le a legnagyobb: a bukaresti román íróegyesület választási közgyűlése. Az egyesületnek mintegy 600 teljes jogú tagja közül tán 10—15 magyar. Állásfoglalásom, felszólalásom alapján a közgyűlés, amelyen több mint négyszázan vettünk részt, titkos szavazással mégis engem: egy magyar írót választott meg titkárhelyettesnek. 384 szavazatot kaptam — a legtöbb szavazatot a 98 százalékban román tagságtól. Ez a közgyűlés is, akárcsak az országos konferencia, a nyílt, szabad véleménymondás jegyében zajlott le; a román és magyar írók abszolút többsége igazán vállvetve állt egymás mellett, és a voksok egyetlen kritériuma — a bizalom volt. Nem az udvariasság. Hiszen volt olyan magyar jelölt is, aki a szavazatok egynegyedét se kapta meg . . . Sok román írót fordítottam — de hát erről beszéltünk már. Inkább elmondanék egy Magyarországon kevéssé ismert tényt. Tudor Arghezi már 80 fölött járt, amikor az Utunk leküldött hozzá interjút készíteni. Megkezdtük a beszélgetést, amikor csengett a telefon. Hornyák József barátom, az Utunk szerkesztője hívott fel — aki gyengén beszél románul. így hát kénytelen voltam Arghezi jelenlétében magyarul beszélni. Letettem a kagylót, és elnézést kértem Tudor Arghezitól, amiért a jelenlétében egy számára nem érthető nyelven beszéltem. Legyintett és az ő furcsa, vékony hangján rámszólt: „Spune, dragá, ce inseamná .különösképpen’ — azaz: Mondd csak, kedvesem, mit jelent .különösképpen’? Nagyon szépen ejtette ki a szót: .különösképpen’. Megmagyaráztam, de utána hökkenten kérdeztem: abból a szózuhatagból,amit hallott, hogyan választhatta ki ezt az egy szót? És akkor a következőt válaszolta Tudor Arghezi — félig románul, félig magyarul: ,,Dragá, mié írni place limba maghiará”, (azaz: kedvesem, én szeretem a magyar nyelvet), mert férfias, erős, nem szirupos, édes.” És utána néhány szó erejéig magyarul beszélgettünk. Egész oldalas interjút közöltem gyorsan az Utunkban, amelyben nyilvánosságra hoztam ezt is, tehát még életében . .. Elmondotta, hogy gyerekkora legszebb vakációit valahol a háromszéki Rákos patak partján töltötte . . . Később Lőrinczi László és Katona Szabó István megtalálta azt a falut — úgy tudom, Homoródot — ahová Arghezi rendszeresen járt gyerekkorában. A család neve, amely- lyel élete végéig tartotta a kapcsolatot, s ahol oly szép kiejtéssel tanulta meg a magyar szavakat: Ergezi. Hozzá kell tennem, hogy Arghezi: álnév; Theodorescunak hívták . . . A másik nagy öregje a román irodalomnak, Geo Bogza, most a bukaresti írótanácskozáson a felszólalásom után megölelt: azért is, amit mondtam, és azért is, mert szerinte szép románsággal beszéltem ... És annak külön örül, mondta, hogy amit elmondtam, azt egy magyar író mondta el. Tudtam, Salamon Ernőre céloz, akit nagyon szeretett, és akiről írt, és akit Garcia Lorcához hasonlított költészetében és sorsában; meg Méliusz Józsefre, akivel régi jó barátok és harcostársak. A romániai magyar írókat soksok testvéri szál kapcsolja össze román írókkal. Emellett akkor is kitartottak ezek a román és magyar írók, amikor ezért bizony támadták őket. Enélkül a tudat nélkül elviselhetetlen lenne a nemzetiségi sors — bármilyen jó lenne is egyébként. 39
