Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig: Kabdebó Lóránt beszélgetése Bodor Pállal
a szervezői, szerkesztői munka elszakított az írástól. Ebben persze van igazság. Ma mégis úgy érzem, hogy annak a sajátos sorsnak az árnyalt kitapasztalásában, amely az életem lényege — és az életem lényege a nemzetiségi sors, a magyarként jórészt Romániában leélt életem —, nos, ebben a sokféle társadalmi, közösségi felelősség és munka rengeteg többletet nyújtott. Rálátásom erre a világra szűkebb, kicsinyesebb, talán elfogultabb lenne, ha nem dolgoztam volna olyan helyzetekben, munkakörökben, amelyekben millió szállal kellett ráhurkolódnom mások — és egész közösségem — sorsára. Regényem tulajdonképpen összesen öt jelent meg. Ebből négy főként az elmúlt fél évszázad kisebbségi sorsából merít. Már elmondtam azt a bizonyos gyerekkori „janicsár-élményemet” és ami mögötte feszült; az én nemzeti elfogultságom tehát sohasem volt, sohasem lehetett agresszív. Különben is: az igazi irodalom soha nem lehet agresszió — legfennebb az önvédelem eszköze. Ámde ez (az önvédelem) — egyenesen: kötelessége! Ezekben a regényekben az elmúlt 50—60 esztendő döntően romániai magyar, de nemcsak magyar, hanem román és német és zsidó sorsával foglalkoztam ... Ha tehát regényeimnek ez a nemzetiségi gond — és öröm — volt a lényege, ezt távolról sem érzem csonkulásnak; a kisebbségről írni nem kevesebb, mint a többségről írni. A kisebbség, a nemzetiség sorsa gyakran többrétű, feszültebb, bonyolultabb. írni róla tehát: több felelősség — és több fájdalom és öröm. Amikor a kisebbségi sors öröméről is beszélek, László Dezső híres cikkére gondolok a kisebbségi sors ajándékairól. Nem azért írtam a kisebbségi—nemzetiségi sorsról, mert így döntöttem — ahogy, teszem azt, más eldönti, hogy futball-regényt ír. Ahogyan a fuvola nem tud levegő nélkül megszólalni, vagy ahogyan a hadirokkant nem feledheti el a háborút, így volt kényszerítő szükségem arra, hogy megírjam alapvető, a sorsomat meghatározó élményeimet. Nem a bekerítettséget, hanem a nyitottság és a kapcsolatteremtés kötelességét érzem a nemzetiségi sorsban. A kisebbségi értelmiséginek, írónak, (a szó jó értelmében is) több a súrlódási felülete — már csak azért is, mert heterogénebb közegben él, többféle kultúrával és történelemmel érintkezik, sorsa fölforrósodottabb. Ha igazán okos, ha bele tud helyezkedni többé-kevésbé idegen gondolatmenetekbe is, ha meg tud érteni egy más népet, nemzetet, amelynek az életében talán ugyanannyi — jó és rossz — elfogultság működik, mint a sajátjában, akkor módjában áll (és szellemi létérdeke) magasabbra emelkedni: hogy messzebb lásson. Ettől persze nem lesz jobb író. Magasabbról is lehet tehetségtelenül írni. Hazudik, aki azt mondja, hogy jobb kisebbségiként, nemzetiségiként élni — még akkor is, ha az adott társadalomban a nemzetiségnek akár kiváltságos helyzete lenne is. Lenin már elmondta, hogy kisebbség és többség közötti teljes egyenlőség csak akkor teremthető meg, ha a többség mintegy előnyt ad a kisebbségnek, mondhatnám: mint a jobb sakkozó a gyengébbnek, mert már maga a számbéli arány is valamiképp hátrányosabb helyzetbe hozza a kisebbségit. Ebben a tételben sok olyan igazság rejlik, amely minden nemzetiségi irodalomban ott feszül. Én örülök, hogy nemzetiségi íróvá lettem. Pontosabban és mélyebben értem meg a más nemzeti és nemzetiségi irodalmakat, mint az, akinek ilyen élményrétege nincsen. Persze tudom, bizonyos vonatkozásban az egyes ember is lehet — külön-külön — kisebbségi. Ahogyan minden ember lehet magányosabb, érzékenyebb, önzetlenebb, áldozatkészebb, lehet kirekesztettség! tudata. (Ezért hiszem azt, hogy a kisebbségi irodalom, a nemzetiségi irodalom nemcsak a nemzetiségieknek mondhat el fontos igazságokat az emberről.) Tulajdonképpen akkor hazudtam volna, ha nem elsősorban erről írok. És azt hiszem, aki romángyűlölő vagy magyargyűlölő, német- vagy néger-, zsidó- vagy cigánygyűlölő, az mind a szó legrosszabb, régi, elnyomó értelmében: „többségi”. Ennek persze már semmi köze a nemzetiségi hovatartozáshoz. Az én szenvedélyesen magyar és szenvedélyesen 38
