Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása
g/elembe a parasztok a rentabilitás mérlegelésekor: családjukat éppúgy kizsigerelték, mint szolgáikat. Ez alkalommal nem vizsgálhatjuk részletesen az agrárszocialista mozgalmak megfogalmazta helyi követe lése két, azt keresvén, hogy a feudális maradványok felszámolásának jelszavával politikai célrendszerbe integrált, tehát a nagybirtok-ellenesség irányába terelt,elemi elégedetlenség mi mindent hozott felszínre a nagygazda—agrárproletár ellentétekből. Arra azonban utalnunk kell, hogy a nagybirtokellenes programok az 1830-as évek úrbéri pereinek újrakezdését is szorgalmazták, innen eredeztetvén a zsellérek kisemmizését, a telkes jobbágyok önérdeké' szövetségét. Bármilyen nagyhatású „parasztprogram” sem feledtette a volt zsellérek és a volt telkesek érdekeinek végzetes konfrontálódását. Egyéb tünetek is a mezővárosi társadalomnak ezt a mind jobban mélyülő törésvonalát rajzolják meg. A múlt század végére—századunk elejére a településszerkezetben mélyreható változások történtek: az egyes településrészek — tükrözvén a társadalom belső hierarchiáját — alá-fölé rendeltségi viszonyba kerültek egymással. A belső „városmag” korlátozott mértékben ugyan, de urbanizálódott: ide sűrűsödtek az igazgatási, kereskedelmi, szolgáltató és kulturális funkciók. A birtokos parasztok őrizték az etnikai és vallási különbségeket is konzerváló hagyományos városrészeiket, ezek falusias külsejével, kisközösségi szokásrendjével együtt. A volt zsellérek viszont peremhelyzetbe kerültek: a korábbi szőlőket fejlesztették „proletárfaluvá”, vagy inségeny- hítő akciókkal parcelláztak számukra a város szélén apró telkeket, ahol aztán felépíthették a társadalmi helyzettudatukat mind következetesebben vállaló „falvaikat”. Gyulán Ajtósfalva (korábban: Kutyabontó, Kolbászfalu), Szentpálfalva, Máriafalva nevében is kifejezi a várostól elkülönülés-elkülönítés tendenciáját, a helyi közigazgatás pedig a „külterületi lakott hely” minősítéssel erősítette az itt élő volt-zsellérek peremre szorítottságának tudatát. Békéscsabán a jaminai szőlők majdnem teljes beépülése után — 1880—1883 között — az önálló közigazgatású faluvá alakulás igénye is határozott formát öltött. Ekkor már 3272 lakos élt Jamina 597 lakóházában, volt két népiskolájuk, kis templomuk, községházának alkalmas épület is akadt. De: mindössze 723 holdon osztozott a „falu” birtokos lakossága — mindannyian a csabai „emberpiacra” jártak munkát keresni. A legmagasabb fórumokat megjárt kérvényeikben a nagygazdák alkotta békéscsabai elöljáróság (ekkor még nem rendezett tanácsú város, nagyközség csupán!) „diszkriminációs” településfejlesztését panaszolták. Elhanyagolják az itteni gazdasági, kommunális és oktatási igények legminimálisabb kielégítését — summázhatjuk a jaminaiak Csaba-ellenes érveit. A rétegekre szakadás jellemző tüneteként értelmezhető a 19. század második felében legfontosabb kulturális és kommunikációs fórumokká fejlődő olvasókörök, egyletek területi és etnikai elveket tagadó, társadalmi rétegek szerinti homogenizálódása. Azokban a mezővárosokban — így Mezőberényben —, ahol erős tradíciói voltak az etnikus kultúrának, az első olvasókörök is etnikai elvek szerint szerveződtek, de külön magyar, szlovák és német egyleteik voltak a gazdáknak, illetve a zselléreknek, a Földművelő Munkásegylet pedig már nem vállalta az etnikai-kulturális elkülönülésben megnyilvánuló hagyományt. Itt is, másutt is az összeegyeztethetetlen tartalmú kulturális és politikai aspirációk fejeződtek ki abban, hogy az ilyen körök-egyletek tagjai között jellegzetesen hierarchizálódott a kommunikáció. A nagygazdák „felfelé”, a törpebirtokosok „lefelé” építették ki a mindennapi érintkezés csatornáit: az előbbiek mind otthonosabban mozogtak a polgárosodó,,város”fórumain,az utóbbiak fesztelenül elvegyülhettek a proletárok között. A nagygazda és az agrárproletár-bérmunkás között azonban a munkaadó—munkavállaló viszonyra vékonyodott a társadalmi érintke12
