Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása
zés, amin az sem változtatott, hogy a parasztgazdaság munkaszervezete patriarchális színezetű maradt: maga a gazda és családja is keményen dolgozott. A mezővárosok 19. század végi, 20. századi „átstrukturálódásának” ezek az itt csak jelzésszerűen felidézhető tényei teszik nyomatékossá afeudaiizmuskori „érdekközösség” és a kapitalizmuskori „érdekellentét” látszólagos összeegyeztethetetlenségének kérdését. Vagyis: ha létezett valamikor az árutermelő állattartásból levezetett érdek- azonosság, az eredendően meglévő társadalmi-gazdasági különbség hogyan váltódott át néhány évtized alatt a mezővárost átrendező belső feszültségekké? A lehetséges választ így közelíthetjük: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés előtt nem volt szilárd telekrendszer a Békés megyei mezővárosokban, következésképpen a telkes jobbágy—zsellér jogi kategóriáknak sem lehetett a zselléreket radikálisan korlátozó, a társadalmi rétegződést megmerevítő tartalma. Az úrbérrendezést követően viszont felerősödtek az állattartást a telki állomány nagyságrendjével behatároló, s így elsősorban a zselléreket korlátozó földesúri törekvések. Ez egyet jelentett a telkes jobbágyok érdekazonosságának erőteljes tudatosodásával: a zselléreknek az „érdekközösségből” való kívülrekesztésével. Maguk a zsellérek azonban ekkor még nem tudatosítják a társadalmi-gazdasági megkülönböztetésüket. A földesúri támadások a közös legelők ellen irányultak, ezek pedig függetlenek voltak a telki állománytól, az érdekazonosság illúziója tehát prolongálódott; s mert a földesúr intézkedései a telkek újraosztásos szaporítását s a határhasználat átalakítását is célozták, ezek pedig a telkes jobbágyokat sújtották, egyéni döntésnek tetszett telkes jobbágyként szolgálni, vagyis tovább élt a társadalmi helyzet változékonyságának illúziója. Az egyéni döntéstől függő változtatás illúzióját a belső migráció is jelentősen táplálta: a Békés megyei mezővárosok végig a 18. században, s még a 19. század első két évtizedében is újabb meg újabb telepes rajokat bocsájtottak ki; részt vettek Nyíregyháza, majd a bánáti falvak újranépesítésében. A relatív túlnépesedést feloldó népmozgások akkor csitultak el véglegesen, felduzzasztván lélekszámban (és arányában) a zsellérséget, amikor megváltoztathatatlanná szilárdult a telki állomány és elkerülhetetlenné vált a mezővárosi parasztság és az allodizáló földbirtokos érdekellentéte. Az 1820—1830-as évek úrbéri perei tudatosították, hogy a telekrendszer és a legelő- nagyság korántsem független egymástól. A földesúr a telekszám alapján mérte ki egy- egy mezőváros legelőjét, s jogilag a dunántúli—észak-magyarországi jobbágygazdaságok példájára hivatkozva vélte megindokolhatónak a radikális legelőcsökkentéseket. Az elkeseredett tiltakozások eredményeként olykor a „törvényesnek” kétszeresét-há- romszorosát is kénytelen volt a jobbágyok legelőjeként elismerni a földbirtokos, azt azonban félreérthetetlenné tették a perek, hogy a legeltetés lehetősége elválaszthatatlan a teleknagyságtól. Az 1830-as évek zsellérzendülései bizonyítják, hogy ekkor már a zsellérek is ráébredtek: a telkes jobbágyok, miközben a maguk árutermelői érdekeit védték, egyszersmind ki is rekesztették őket az érdekközösségből; a mezővárosi társadalom peremére szorítottságuk csak a per másképpen való újrakezdése esetén lenne megváltoztatható. A telkes jobbágyok ugyanis a legelők védelme közben kidolgozták az árutermelő állattartás lehetséges átmentésének stratégiáját, s ez a megszilárdult telekrendszerre alapozódott: a juhtenyésztést favorizálták, mely jórészt nem a közlegelőket, hanem az ugart hasznosította, s a tanyai szántógazdaságot is az állatteleltetés, a takarmányozás igényei szerint fejlesztették. Mindezt csak betetőzte a jobbágyfelszabadítás és az 1850-es évek úrbérrendezése: külön kimérték a zsellérek legelőjárandóságát, a lecsapolások következtében szántógazdálkodásra alkalmassá vált közlegelőket pedig a telkek arányában szétparcellázták. 13
