Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása

raszti „kritikájából”, tehát a mind elkeseredettebb és mind reménytelenebb úrbéri perekből következtetünk egy korábbi, akkor nyilván működőképes „modellre”. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül: hogyan is viselkedik ebben a kényszerhelyzetben a mú'ködészavarokból kikövetkeztetett eszményi „érdekközösség”. Lehetséges, hogy a gazdálkodási rendszer megőrzésének és kényszerátalakulásának alternatívája éppen azokat a tendenciákat hozza felszínre, amelyek lehetetlenné tették a zavartalan működést.

Nem korábbi következtetéseink módszertani megalapozatlansága miatt szükséges számításba vennünk ezt a lehetőséget, hanem azért, mert a fentebb felvázolt eszményi „modellt” — az árutermelői érdekekből levezetett „érdekszövetséget” — egyeztetni szeretnénk a 19. század végi fejleményekkel: ugyanezeknek a mezővárosoknak birtokos parasztjai és agrárproletárjai között feszülő, a társadalmi mozgásfolyamatokban meghatározó jelentőségű érdekellentétekkel.

Az agrárszocialista mozgalmakban kulmináló társadalmi feszültségeket a Békés megyei mezővárosok társadalmi rétegződésének statisztikai tényeivel látványosan szemléltethetjük. Orosháza parasztságának 1848-ban mindössze 22%-a volt telkesjobbágy, a házas és házatlan zsellérek aránya viszont ugyanekkor 39—39%. Kevéssé hangsúlyozott tény, hogy a század végéig a parasztság számára kedvező bérleti és vásárlási lehetőségek adódtak, s ez jelentősen módosította a feudalizmusból örökölt birtokstruktúrát, de mindezzel együtt az agrárnépesség 67%-a 1900-ban is gyakorlatilag birtok nélküli volt. Békéscsabán a 19. század végén a 35 000-nyi összlakosság 27,6%-ának a tulajdonában volt az 57 621 katasztrális holdnyi határ, 42,6%-uk pedig földnélküli agrárproletár; a szocialisztikus eszmerendszer vonzásába került földmunkás mozgalmak potenciális bázisát ez a hatalmas tömeg jelentette.

A mozgalmaknak belső kohézióját is feltáró újabb kutatások arra figyelmeztetnek, hogy a „Viharsarok” társadalmi ellentétei nemcsak (elsősorban nem?) a parcellázások következtében egyébként is folyamatosan csökkenő jelentőségű nagybirtok és a földnélküliek, hanem a meggazdagodott parasztbirtokosok és a földmunkások — a volt telkesjobbágyok és a volt zsellérek — között feszültek.

Békéscsabán, az agrárszocialista mozgalmak központjában, az 1895-ös mezőgazdasági statisztika értékelt adatai szerint a határ 71,8%-a paraszti kézen volt, az 1000 holdon felüli nagybirtok a határnak csak 11,76%-ára korlátozódott. A 27,38%-os részesedésű, 100—1000 holdas birtokkategóriába tartozó „középbirtokok" jórésze hirtelen megduzzadt „parasztgazdaság” volt. Jellemző ennek a gazdagparaszti rétegnek — s ugyanígy az 50—100 holdas parasztoknak — a tőkeerősségére, ahogyan a közös földvásárlásokat (a környező nagybirtokok parcellázását) lebonyolították. 1887-ben a bodzási és megyeri puszta 4570 kát. holdját vásárolta meg 158 békéscsabai parasztgazdaság, az átlag tehát 30 hold. Csakhogy: huszonhármán közülük 1755 holdon osztoztak, ami már 76 holdas átlagot jelent. 1899-ben a nagygazdákból álló békéscsabai képviselőtestület vásárolt meg egy 8045 kát. holdas birtokrészt, s miután még ugyanebben az évben kis- és középparasztoknak kiparcellázták, 100 000 Ft tiszta nyereséggel zárták az üzletet.

A gazdagparaszti birtokoknak ez a kellően nem hangsúlyozott gyarapodása — aligha kétséges —a gabonakonjunktúra egyenes következménye: 1895—96-ban Békés megye vetésterületének 87,87%-át foglalta el a kenyérgabona, takarmánygabona és a tengeri. A parasztbirtok képtelen volt ugyan a szemtermelés racionalizálására és modernizálására (a paraszti „önellátás” eszményét nem adta fel, nem vállalta a gabona-monokultúrát, s nem is gépesített számottevően), a szántóterület növelésével együttjáró munkaintenzitás-növelés időleges és viszonylagos előnyeit mégis jobban ki tudta használni, mint a tőkehiánnyal küszködő nagybirtok. A munkaerő árát ugyanis sohasem vették fi11