Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása
A mezővároson belül a legelőhasználat és a pásztoriás rendjének szabályozása volt az elsőrendű közös érdek. Ez a külterjes állattartás technológiájának következménye: csak a nemre, fajra és a haszonvételre való figyelemmel kialakított külön-külön nyájakkal, az egyes nyájak legkívánatosabb legelőjének esetenkénti kijelölésével és a legeltetés sorrendjének meghatározásával, valamint a legjobb specialisták — a haszonvételt megvalósítani tudó pásztorok — kiválasztásával és szigorú ellenőrzésével lehetett maximálisan kihasználni a legeltetés előnyeit. Ennek az előnynek a kihasználhatósága szintén a városi nagyságrend függvénye, mert egy-egy falu állatlétszáma és legelőnagysága mellett csakis „vegyes”, így az árutermelést tökéletlenül szolgáló nyájakat lehet szervezni. A belső viták, nézeteltérések egyértelműen igazolják, hogy a mezővárosi érdekközösség mindenekelőtt e közösségi „üzemek” —a nyájak —felügyeletét várta el a többkevesebb autonómiával rendelkező intézményrendszerétől: minden esetben „kollabo- ránsként” elítélte a tanácsbélieket, ha a feudális hatalom legelőcsökkentő törekvéseinek nem tudott ellenállni, és felháborodottan vétózott, ha a legeltetés rendjét vagy a pásztorok fogadását nem találta a legmegfelelőbbnek, a partikuláris érdekeket kiegyenlítőnek. A mezőváros intézményrendszere mindemellett elemi jogszolgálati, igazgatási és rendfenntartó funkciókat is ellátott, s könyörtelenül behajtotta az adókat, vagyis vállalta az államhatalom és a feudális birtokos érdekeinek helyi képviseletét. Mindezek ugyan elkerülhetetlen, de „járulékos” funkciók voltak, s végső eredményeiben az érdekvédelem hatékonyságát fokozták. Azért vállalta — pontosabban: azért követelte magának — ezeket a funkciókat a mezőváros, mert — „kifelé” ezzel bizonyíthatta, hogy képes hatékonyan manipulálni a már-már áttekinthetetlenül nagy embertömeget; a feudális hatalmi-hivatali apparátusnál is hatékonyabban, tehát az állam és a földbirtokos szempontjából is „eredményesebben”; — csak úgy integrálhatta közös érdekké az egyes parasztgazdaságok árutermelő törekvéseit, ha egyszersmind korlátozta, és egy irányba is terelte azokat, kialakítván az egyéni és a közösségi összeegyeztethetőségének bonyolult szabályrendszerét, ehhez pedig szükségszerűen fel kellett használnia a feudális hatalom átruházott eszközeit, módszereit. A nagykunsági mezővárosok redemptió után kiépülő, az úrbéres helységekénél szélesebb körű önkormányzata nem cáfolja, inkább megerősíti az intézményrendszer funkcióiról mondottakat. Az ön megváltáshoz hozzájáruló redemptusok „egyetemlegesen” jutottak bizonyos nemesi előjogokhoz, az intézményrendszer funkciói ezeknek az előjogoknak a védelmével és kiteljesedésével egészültek ki. Mert a „redemptus közösség” feudális birtokos is volt, mind következetesebben hasonult a feudális hatalmi struktúrához: a látszólag „szabadparasztivá” fejlődő önkormányzatuk — mely maradéktalanul megvalósította mindazokat a paraszti törekvéseket, melyek az úrbéres mezővárosokban újra és újra beleütköztek a földbirtokosok ellenállásába — egyszersmind az irredemptusok korlátozásának eszközévé is vált. Az érdekvédelem tehát a redemp- tióból kimaradtak ellen irányult, s ezért még következetesebben hasonult a feudális hatalmi struktúrához; a „kollektív nemesség” eszményét fejlesztette az anakroniszti- kusságig tökéletessé, ehhez igazította hozzá az árutermelői érdekvédelmet. Az eddigiekben mezővárosi érdekközösség eszményi „modelljét” vázoltuk fel. Következtetéseink azonban jórészt olyan forrásokra alapozódnak, melyek inkább a működészavarokat, mintsem a hatékonyságot, a zavartalanságot látszanak bizonyítani. Módszertanilag aligha vitatható ugyan, hogy ha a legelők elégtelenségét megfogalmazó panaszokból, a határhasználat radikális megváltoztatását: a háromnyomásos gazdálkodás szorgalmazását, a bérelt puszták elvonását célzó földesúri törekvések jobbágypa10