Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Egy előítélet háttere: Kardos G. Györggyel beszélget Bakonyi Péter

Ez amolyan Mikszáth-i antiszemitizmus volt, aki egyébként a saját érzéseit, vélekedését be is mutatta, történetesen egy vérbő magyar dzsentriről szóló írásában, aki szinte kötelezően és természetesen utálja a zsidókat. De egyszer bezörget hozzá egy öreg zsidó; „Gróf úr, nem adná kölcsön a szekerét? A feleségem beteg, és sürgősen el kellene vinni a városba, az orvoshoz.” A dzsentri azonnal befogat, odaadja a kocsit, mire az összegyűlt társaság valamelyik tagja megjegyzi: „Önt úgy ismertük, mint híres antiszemitát, és mégis, most egyetlen szóra odaadta a szekerét.” A válasz: „Én csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én vagyok rászorulva, akik rám vannak utalva, azokra nem.” Az idézet nem szó szerinti, de azt hiszem, érzékelteti, milyen volt a mi század eleji antiszemitizmusunk.

De hogy egy későbbi, nosztalgikus adomával is megvilágítsam a dolgot: A nyilas időben a zsidók vágyakozással emlékeztek vissza a Ferenc József-i antiszemitizmusra, amikor is a bíróságon még azt mondták: Zsidó, de igaza van. Szemben a Horthy korszak utolsó éveivel, amikor már ugyanezen ítélet így hangzott: Igaza van, de zsidó.

— Csakhogy a kijelentő mondat szórendjének ilyen anekdotikus változása egy rendkívül kemény és embertelen korszak felé vezető úton volt lépcsőfokozat, tehát magyarázatot követel.

— Ha egy nép egy vesztett háborúból kisebbrendűségi érzésekkel távozik (ez volt számunkra az első világháború), akkor az a nép az előítéletességének csíráit kelte- geti. Akárcsak a franciák —a forradalmi Franciaországban —, amikor elvesztették a porosz—francia háborút. Olyan erős francia nacionalista hullám kezdődött, amely megszülte a Dreyfus-pert és vele a zsidók elleni pogrom-hangulatot a századvégen, pedig azelőtt a franciák földje nem is nagyon ismerte a zsidó-problémát.

Amikor egy ország nem tud szembenézni valóságos önmagával, másképp ítéli meg magát, mint amilyen ténylegesen, könnyen csúszhat a nacionalizmus vagy a faji előítéletesség tévútjára. Ugyanígy kereshet kiutat egy vezetés a gazdasági romlás, válság állapotából is. Van erre példa ma is. És ha egy politika teljes szellemi apparátusa rááll erre a síkra, teljes oktatói-nevelői kara, teljes adminisztrációja, akkor a sérülékeny lelkek- be, öntudatba, köztudatba úgy megy bele ez a métely, mint a TBC-baktérium a tüdőgyulladásos tüdőbe.

Ilyen időszak volt Magyarországon is a vesztett szabadságharcot követő elnyomatás és a Bach-korszak megalázó sérelmei után. Addig-addig szervezték át a múltat, míg egyszer csak megszületett az új magyar történelem. Érdemes volna nyomon követni, hogyan alakult át például a Zrínyi-kép a Millennium idején a tehetséges, de gátlástalan zsoldos vezérből párducbőrös, kacagányos nemzeti hőssé. Heltai Jenő mondta szellemesen, hogy a magyar történelmet Jókai találta ki.

A világháború végére aztán végképp elveszett a realitás kontrollja. A sudár magyar daliák, a nyalka Jókai-szakállas ősök képe tökéletes hamislátás, önámítás volt, s automatikusan együtt járt más népek (csehek, zsidók, románok) lenézésével. S a szomszédoknál — más előjelekkel, de — ugyanez a folyamat zajlott. Csupa sérült nép, néhol kitalált múlttal, és ezek a tünetek kiújulnak, valahányszor nemzeti méretű vereség vagy válság következik be.

— De például a cseheknek nem voltak ilyen kisebbrendűségi érzéseik. Igazi történelmük volt vereségekkel és győzelmekkel, volt demokratizmusuk, és nem volt antiszemitizmusuk. Szerbiában és Olaszországban sem élt az antiszemitizmus a klasszikus időkben.

— Egységesen fellépő, tehát szervezett antiszemitizmus tényleg nem volt, vagy legalábbis nem jelentős, de nyilván ott is éltek fajgyűlölők. Én a háború alatt Borban is jártam, s bár a környéken nemigen láttam zsidókat (egész Szerbiában sem láttam so31