Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz
Ezekkel a történetekkel az útikönyvek ijesztgetik a turistákat: lám, ha nem használod az útikönyvet, sohasem fogod megismerni a világot. Nem ismerem Rómát — mondta Gregorovius, a nagy német történész —, mert még csak húsz éve élek itt. Nem mondom, ha az embernek csak egy hete van Rómában, jó ha visz magával útikönyvet, de ha már tovább marad, hasznosabb egy közlekedési tájékoztató, amelyből megtudja, hogy melyik autóbusz indul a Piazza San S//vestróról és melyik a Piazza della Republicáról. S ha nagyon sok időt tölt a városban, akkor a legtöbbet ér, ha ki sem mozdul a Campo dei Fiori Ninóhoz vagy Luciához címzett trattoriájából, borjúmájat eszik hagymás babbal és nézi a jókedvű piaci fuvarosokat, akik vörösbort vedelnek a polentájukhoz. Nem is kell olyan sokat ülni a trattoriában, amikor egyszercsak megtörténik a csoda; valaki a vállára üt s bizalmas hunyorítással megszólítja: Come sto, Professore? S abban a pillanatban már úgy érezheti, hogy otthon van, s számíthat rá, hogy San Giovanni ünnepén egy családhoz is meghívják, főtt csigára, paradicsom mártással. Mindig is így szerettem volna nézelődni, tétlenül, amikor már sok időm volt Rómában, de akkor meg a dolgaim után kellett futkosnom. Csapnivaló forgatókönyveket foltozgattam, napközben megbeszélésekre loholtam a televízióba és egy szerény produkciós irodába, amely — láss csodát! — éppen a Via Giulián székelt. Róma — a látványok Rómája — csupán útközben köszöngetett vissza nekem, de néha olyan váratlanul, hogy a szívverésem is elállt. A produkciós iroda egy jezsuita kolostorban kapott helyet, az udvarán gyönyörűséges barokk kút állott, s az egykori auditorium ajtajára szegezték a táblát: Ital film. A csengő nem működik. A rendező, akivel közösen dolgoztunk, egy fokhagymaszagú bérházban lakott a Pantheon mellett, s a lépcsőházban a gyengefényű lámpa renaissance freskó-maradványokat világított meg. A lakás tetőteraszán valódi fa nőtt, s ahol az azalea nem burjánzóit túlságosan magasra, leláttunk a Pantheon kupolájára. A Pantheon környékén volt egy ódon hangulatú vendéglő, ott ebédeltünk rendszerint, egy Mario nevű elaggott pincér csoszogott rögtön az asztalunkhoz. Reszkető kézzel töltötte a grappát a poharunkba egy jegeces üvegből, s kérés nélkül is pontos időjárási prognózissal fogadott bennünket, fájós ízületeivel jó előre megérezte az északi szél, a tramontana közeledtét. Kevesen jártak ebbe a vendéglőbe, kínos öregségszagot árasztott, a törzsvendégek is öregek voltak, de olyan fürge, széles mozdulatokkal üdvözölték egymást, mint amikor még mint fiatal ügyvédek találkoztak a Palazzo di Giustiziában. A kortól megeresedett fajansz tányérokról idilli képek néztek vissza ránk, falusi lányokkal évődő cilinderes urak, és csökönyös szamarukat nógató parasztfiúk. A falon, rézüstök között egy régi olajnyomaton Camille Cavour vágyakozva tekintett az asztalokon a tejszínes gombákra. A tejszínes gomba volt a vendéglő specialitása. Délutánonként a Canova cukrászda teraszán, a Piazza del Popolón azon vitatkoztunk, hogy vajon ismeri-e a magyar közönség Mario Marinettit. A hóbortos futurista költő alakját a rendező mindenáron be akarta csempészni a forgatókönyvbe. De az élettől lüktető Piazza del Popolón, ahol minden pillanatban történt valami, még a macskák is inkább érdekeltek, mint Mario Marinetti, nem is beszélve a tér közepén jósoló cigányasszonyokról s azokról a kirúzsozott ajkú borostás férfiakról, akik magas sarkú női cipőkben tipegtek az asztalok között. De ezeket is csak én bámultam meg, Rómában mindmáig érvényes Horatius intelme: Nil admirari. Semmin se csodálkozzunk. Rómát mellékesen fedeztem fel, azokból a gyönyörű pillanatokból, melyekkel lótá- som-futásom közben a sors megajándékozott. S mondhatom, a Pantheon sokkal de sokkal szebbnek látszott, amikor a Tazza d’Oro kávészsákjain capuccinót kortyolgatva pillantottam meg s a Trevi kút egy cipőkereskedés kirakatában tükröződve 17
