Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz

egyenesen lélegzetelállító volt. A halott Róma mindig ott állt az élő Róma hátterében, sohasem váltak el egymástól. Augustus császár mozdulata semmiben sem különbözött attól az öregúrétól, aki intett, hogy szeretne átmenni az úttesten. Egymás mellett álltak a Via dei Fori Imperiali mentén Augustus császár és az öregúr, egyformán emelték karjukat az autósok felé.

Már nem jártam múzeumokba, templomokba sem. A Santa Maria Maggiore bazilikába sem azért tértem be, hogy újra megnézzem a középhajó mennyezetét — melyet az első amerikai aranyszállítmányból vontak be arannyal —, hanem mert egy sudártermetű, feltűnően nemes arcú szicíliai ment előttem a kapu felé, fehér bugyogóban és hímzett kék bársony zekében. Piros sapka ült a szicíliai fején s a csizmájánál csupán hosszú, hegyesre pödört bajusza volt fényesebb. Nem nézett se jobbra, se balra, emelt fővel, higgadtan lépkedett végig a márványköveken, az oltárral szemben letérdelt és néhány percig imádkozott. Azután felkelt, s ugyanolyan határozott, gőgös tekintettel ment vissza, ahogy jött, ennyire teatrális jelenetet még az Operában sem láttam. Turiddu a Parasztbecsület nagyjelenetében: — Jól megharaptad a fülemet!... — soha nem volt olyan fenséges, mint ez a szicíliai a Santo Maria Maggiore aranykupolája alatt. Biztos voltam benne, hogy aznap este sötét és ünnepélyes fogadalmat tett, amelynek következményeképp harmadnapra Agrigentóban megharapják egy másik, hasonlóan daliás férfi fülét. Erre aztán elkezdődik az élet-halál harc, ahogy megtanultuk Mascagni operájából.

A római pillanatok még akkor is varázslatosak, ha nem éppen a legkellemesebbek. A Piazza Cavouron egy nyári éjszaka rohamrendőrök támadtak rám, amikor egy üveg grappát rántottam elő a táskámból. Mire magamhoz tértem, hat géppisztoly irányult a mellemnek s az üvegből egy rendőr húzta ki a dugót. Tömör izgalom vett körül, a rendőrök sisakjukkal, s a pajzzsal az arcuk előtt, ijesztőek voltak, akár egy repülő csészealj utasai. Moccanni sem mertem, bár fogalmam sem volt róla, miért nem szabad grappát inni éjszaka a Piazza Cavouron. A rendőr, aki kihúzta a dugót, azt mondta: hu, és megborzongott, amit nem is csodáltam, mert a legolcsóbb grappát vásároltam és ha a Spagna téren húztam ki a dugót, a Piazza del Popolón is megborzongtak az érzékenyebbek. A rendőrök nem kis undorral szagolgatták az üveget, azután morogva továbbálltak, csak az a rendőr maradt velem, aki az üveget tartotta. Bedugaszolta az üveget, visszaadta, és fejcsóválva nézett rám. Nem látszott barátságtalannak, ezért bátortalanul megkérdeztem: „Nem ihatom meg a grappát?” „Dehogynem — mondta a rendőr. — Ha ezt meg tudja inni!” Az arcom nem tükrözhetett nagyon sok értelmet, s a rendőr, mint aki valami fontos dolgot akar megmagyarázni, felemelte az ujját: „Adok magának egy tanácsot — mondta. — Szép lassan húzza ki az üveget a táskájából. És ne itt az úton. Menjen be a térre és üljön egy padra.” „Állva nem ihatok?” — kérdeztem. „Állva is ihat — mondta. — De csak ott bent a téren. És az üveget lassan vegye ki. Nagyon lassan.” „Miért?” — kérdeztem. „Pszt — tette az ujját a szájára titokzatosan. — Csinálja úgy, ahogy mondtam. Akkor nem lesz semmi baj.” Ezzel otthagyott. Besétáltam a térre és leültem egy padra. Nagyon lassan vettem ki az üveget a táskámból és nagyon gyorsan húztam meg. Tényleg nem történt semmi. Mégegyszer meghúztam, erre sem történt semmi, csak egy kicsit elkábultam. Amikor átmentem a Ponte Cavouron, tűzoltó autók szirénáit hallottam. Reggel azután az újságokból értesültem róla, hogy harminc benzines palackot — a nálunk is ismert Molotov-koktélt — robbantottak az éjjel, s jórészét a Piazza Cavour környékén.

Szegény zsaru — gondoltam —, ennek sem lehetett könnyű éjszakája, és még én is gondot okoztam neki a grappámmal, amikor az üveget olyan gyorsan rántottam elő, akár a terroristák, amikor megcélozzák a chilei követség ablakát.

18