Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz

dek, az emelvény felett kifeszített vászonra ősrégi szovjet filmet vetítettek. Sztálin megértő mosollyal tömködte a pipáját. Giordano Bruno szobra mellett lelkes fiatalemberek gratuláltak a párt szónokának, ő is köpcös volt, de nem viselt a fején bersag- liere kalapot. Az Albergo del Sole este még sivárabbnak látszott, mint délben, amikor elhagytam. A szobámban áporodott pinceszag terjengett. Találtam a szemétkosárban egy füzetes, rajzos regényt, valami erotikus horror volt, éppen illett a magányomhoz. Lefeküdtem és elkezdtem olvasni. A párducbőrös nő kétségbeesetten kiáltozott a szájából kilógó szalagon: „Aiuto!... Aiuto!..— amikor elaludtam. Hajnalban kopogásra ébredtem. Félálomban az ajtóhoz botorkáltam, egy carabiniere állt az ajtó előtt. Ha igazi római lettem volna, nem ijedek meg, hanem másnap a lotterián megteszem a 18-as számot; rendőrrel találkozni hajnalban. De nem voltam igazi római és nagyon megijedtem. Pedig a carabiniere nem látszott ijesztőnek. Kövérkés volt, vidámszemű és Ugo Tognazzira hasonlított. Kezében tartotta az útlevelemet. Azt mondta, a Questurán valamit nem látnak tisztán az útlevelemben és meg is mutatta, hogy mi az. Könnyedén megmagyaráztam neki a dolgot, erre azt mondta: vo bene, és letette az útlevelet az asztalra. Ennyi volt az egész. Iszik egy pohár bort, Sergente? — kérdeztem, mert jólesett végre társalognom valakivel. Bólintott és leült az egyetlen székre a szobában. Kihúztam a dugót az üvegből és a bort egy fogmosó pohárba töltöttem. Én az üvegből ittam és az ágy szélére ültem. A bor könnyű volt és savanyú. Ezen a vidéken — mondta a carabiniere — a teramói borok a legjobbak, Campliból és Giulianovából. De nem rosszak a chieti-i borok sem. Jó bor terem például Casal- bordinóban. Sokáig beszélgettünk még a borokról, a világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy egy szállodában hajnalban borokról beszélgetek egy carabinierével. A carabiniere elmondta, hogy van egy kis szőlője Velletriben és megkérdezte, hogy nekem is van-e szőlőm valahol. Mondtam, hogy nekem nincs szőlőm, mert én író vagyok. Körülnézett a szegényes szobában, sugárzott arcáról, hogy ebben erősen kételkedik, egy író, legalábbis a Lord Byronban lakik, vagy az Imperiale-ban, a Via Vittorio Venetón. Fogalma sem volt Cervantes Saavedráról. Előszedtem a bőröndömből egy könyvet és megmutattam a képemet a címlapon, ez én vagyok. Nézte a képet, azután engem, a szeme szinte könnyes volt az áhítattól. Elmondta, hogy hol találom meg, ha bármire szükségem volna Rómában, fel is írta a címét egy papírszeletre, még a Questura címét is felírta. Azután azt kérdezte, hogy megtarthatja-e a könyvemet, emlékül. Mondtam, tartsa meg, Sergente. De írjak is bele valamit. Még soha nem ajánlottam senkinek a könyvemet olaszul, zavartan tépelődtem, hogy mit írjak bele. De nem kellett sokáig tépelődnöm, a carabiniere szépen, érthetően diktálta, hogy mit írjak a könyvembe: AI mio amico, Egidio. Egidio barátomnak.

A szobába behallatszott a Campo dei Fiorira tartó kézikocsik zörgése és valaki izgatottan kiáltozott: Via ... via ... via ... Az ablak szürkés függönye lassan megvilágosodott, el lehetett oltani a villanyt.

Mire megvirradt, már volt egy barátom.

Ó, mirabilia urbis Romáé.

Az útikönyvemben találtam egy anekdotát XIII. Leo pápáról, miszerint a szentatya egyszer megkérdezte egy zarándoktól, meddig marad a városban. Egy hétig — mondta a zarándok. Próbálja megismerni Rómát — biztatta a pápa. A másik vendégének, aki egy hónapig szándékozott maradni, azt tanácsolta: járjon sokat a városban, nézzen meg mindent és meg fogja ismerni Rómát. Később előkelőbb vendég látogatta meg, s a pápa kérdésére így válaszolt: Egy évre szól a megbízásom. XIII. Leó erre nagyot sóhajtott: Sohasem fogja megismerni Rómát.

16