Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: A közösséghez tartozás: iskola: beszélgetés az erdélyi képzőművészetről
Ziffer Sándor, Mikola András és mások tanítványai népesítik be az erdélyi városközpontokat, hatása tehát letagadhatatlan. Valahol én is Nagybányáról indultam, ezt úgy értem, hogy kutatóként először Nagybányával kezdtem foglalkozni. Utána próbáltam azt a folyamatot rekonstruálni, amikor az első világháború után Nagybánya mellett más művészeti központok is kezdtek kialakulni. Mindenekelőtt Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely. Mégolyán kisváros is, mint Dés, ahol képzőművészeti magániskola működött és sokan indultak onnan, pl. Czóbelné Modok Mária is. Az első világháború befejeztével észrevétlenül Kolozsvár lesz a képzőművészeti élet központja, innen indulnak ki az összes művészeti szervezkedési, összefogási kísérletek; itt rendezik meg már 1919-ben, 1921-ben, majd 1930-ban a román—magyar—szász képzőművészek közös kiállítását. Itt alakult meg 1929-ben a Barabás Miklós Céh is, amely egészen a felszabadulásig összefogja a művészeket: anyagilag, erkölcsileg képviseli az erdélyi művészek érdekeit. Itt alakult meg az ASTRA román képzőművészeti csoport is, szintén ilyen összefogó-támogató-mecénáló szerepet vállalva magára. Banner Zoltán: A romániai magyar képzőművészet alapkövét — Nagybánya mellett — azok a művészek tették le, akik a 19. századi magyar művészetet európai rangra emelték. Tehát Székely Bertalan, Rudnay Gyula, Tornyai János tanítványai, név szerint Popp Aurél Szatmáron, Ács Ferenc és Nagy Albert Kolozsváron, Nagy Imre Csíkzsögö- dön, Bordy András Marosvásárhelyen. Ők egyúttal a jelenkori romániai magyar képzőművészet élő klasszikusainak is számítanak. A magyar realista művészet iskoláján nőttek föl és az erdélyi életet a magyar realista művészet eszközeivel fejezték ki a század elején. Ez az alapréteg és természetesen Nagybánya, de nem stilárisan, nem is a Réti által megfogalmazott nagybányaiság szellemében, hanem az iskola lehetőségét tekintve. Nagybányára jártak a mi művészeink is művészetet tanulni, mert a mieink még a magyarországi művészeknél is szegényebbek voltak, még Münchenig sem jutottak el, hogy Párizsról ne is beszéljünk. Akik véletlenül elkerülhettek Párizsba vagy Rómába, és valóban tehetségesnek bizonyultak, azok sajnos vagy kinn maradtak vagy Budapesten, esetleg Bukarestben telepedtek le, vagyis a fővárosokban. Az erdélyi művészeti élet meglehetősen szűk megélhetési lehetőségeket biztosító keretei között nagyon kevesen vállalták a munkálkodást. Ezek a kevesek viszont kétségtelenül megteremtették maguk körül a művészeti élet szellemét, közegét és lehetővé tették a folytonosságát. Van ennek a művészeti életnek egy ilyen értelemben vett provincializmusa is, hogy a saját keretei közé zárkózott a kezdet kezdetétől s a kitekintést a világ felé a 20. század történelmi eseményei, sűrűn egymásután bekövetkezett változásai megnehezítették, ugyanúgy, mint Közép-Kelet-Európa többi országa művészei számára is. Ezért van nálunk a jelzett elmaradás is és ezért fokozottabb az eklekticizmus. De a kritikai realista iskolán felnőtt művészeti látást végülis egy korszerű, 20. századi realizmussá csiszolták: Szolnay Sándor, Nagy Imre, Nagy Albert, Mikola András a festészetben, Szervátiusz Jenő a szobrászatban, Gy. Szabó Béla a fametszésben. Utánuk következett egy olyan középnemzedék, amely már a posztimpresszionizmus, sőt az aktivizmus iskoláját — legalábbis közvetítések útján — kijárta. Miklóssy Gábor például, aki ezt a tanítványainak is továbbadhatta vagy Vida Géza. A leglényegesebbnek mégis azt tartom, hogy a romániai magyar művészet derékhada: fiatal művészek népes tábora. Milyen gócokat, csomópontokat lehet ebben a népes táborban érzékelni? Banner Zoltán: Nekünk nincs olyan központunk, amelyik fölszívná, amelyik magához vonzaná a művészek javát, többségét. Hanem igenis nálunk az a korparancs, lét- és szellemi szükséglet — akár Kolozsváron vagy Bukarestben végzik is el a művészeti 83
