Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: A közösséghez tartozás: iskola: beszélgetés az erdélyi képzőművészetről
főiskolát —, hogy visszamenjenek a szülőföldjükre, vagy válasszanak maguknak új szülőföldet, tehát Erdély valamelyik városát, szellemi központját. Nymodon nálunk művészeti központokká váltak hajdani kisvárosok, olyanok is, ahol régen még vándorfestőket sem láttak. Kolozsvár mellett —amely végülis egyetemi központ, ahol művészeti főiskola működik, 200 román és magyar képzőművész dolgozik, a romániai magyar művészeti életnek számszerint központja — Marosvásárhelyen is legalább 30 kiváló képzőművész dolgozik. Az utóbbi időben hajlamosak vagyunk műkritikáinkban egyre gyakrabban vásárhelyi iskoláról, vásárhelyi művésztelepről beszélni. Emellett Szatmár, Nagyvárad, Nagybánya 50—50 képzőművészt tart el. De művészeti központokká váltak az utóbbi időben: Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, sőt még olyan kisvárosban is él 1—2 képzőművész, mint Kézdivásárhely, Nagykároly, Zilah stb. Kézdivásárhelyen például Kosztándi Jenő valósággal a város művészeti mindenese lett olyan értelemben, hogy a műkedvelő csoportok díszleteitől kezdve, a helyi készruhagyár címkéin keresztül az utcai freskóig és mozaikig ő kivitelez mindent s még arra is jut ideje, hogy az évi kiállításokon táblaképekkel szerepeljen. Mennyire jellemző ez a képzőművészeti-művészeti mindenesség a romániai magyar képzőművészeti életre? Banner Zoltán: Azt hiszem, hogy ebben a jelenségben, ebben a momentumban zsugorodik nullává az elmaradás, az a bizonyos lépéshátrány, amely a mi tájaink művészetét eddig jellemezte. Tehát nem stilárisan, hanem funkciójában válik a romániai magyar művészet napról napra korszerűbbé. Ez egyébként az élet parancsa. Ez a totális művész-típus azért egyre gyakoribb, mert ezekben a kisvárosokban a képzőművészet, s általában a művészet iránti igények éppen olyan összetett formában jelentkeznek, mint egy nagyvárosban. De mivel a kisvárosban kevesebb művész él, mint a nagyvárosokban, így fokozottabb mértékben érvényesül az, hogy alkalmazkodniuk kell a szükségletekhez, funkciókhoz. Emiatt hallunk egyre gyakrabban olyasmikről, hogy egy grafikát végzett képzőművész elkészítette a legújabban megnyílt vendéglő vagy iskola külső mozaikját. Ez a társadalom tudatos mecenálási tevékenységének eredménye elsősorban vagy csupán a kisebb közösségekben jelentkező igény- és funkciókielégítés a képzőművészek részéről? Banner Zoltán: Rendszerint az utóbbi érvényes, tehát a művész érzi szükségét annak, hogy kifejezze önmagát minden anyagban, minden műfajban, minden formában, minden keretben, ami kínálkozik. De arra is van már elégséges példa, hogy maga a társadalom, azaz a város vezetői mecénási kötelességeiket gyakorolják. 4—5 éve Szatmáron az európai hírű készruhagyár, a Mondiala külső falára két nagyon szép, óriási mozaikot rakott föl Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. Szatmár monumentális művészetét is ők indították meg ezelőtt jó tíz éve megnyílt AURORA szálló előcsarnokában fölszerelt, 80 m2-es famozaikjukkal. Szatmáron működik egy bútorgyár, amely külföldre dolgozik és rengeteg egzotikus és erdélyi faanyagot is felhasznál s ezekből sok hulladék származik. Fodor és Szilágyi ilyen hulladékokból komponálta meg a mozaikot, amit két asztalosmester segítségével raktak föl. Hasonló méretű és 16 fafajtából összeállított mozaikról az utóbbi időben nem igen hallottam. Rendkívül szép, hatásos mű, amit ráadásul társadalmi munkában készített a két alkotó. Itt talán a romániai magyar monumentális művészet születésének — vagy lendületes továbbfejlődésének — lehetünk tanúi? Mennyiben és vajon hogyan függ ez össze a közönség képzőművészeti igény-növekedésével? Banner Zoltán: Mivel például Kolozsvárnak saját képzőművészeti főiskolája van, ezzel szorosan összefügg természetesen az, hogy új képzőművészeti műfajok léptek be a 84
