Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés

— Burkai hangja egészen megváltozott, valahogy ellágyult most, igen, hogy Kiseszter- rel beszélt, aggódást és szeretetet lehetett benne fölfedezni.

Mintha kevésbé érezte volna vérének dobolását a fejében, a nyomást a szíve tájékán, a zsibbadást a nyakában és a felső karjában, miközben Kiseszterrel társalgóit. Igen ám, de megjelent Kamilla, és akkor újult erővel támadt fel Burkai szervezetében a dobolás, a nyomás, a zsibbadás.

Hát ez meg hogy mer ide jönni, ez a Kamilla — nincs elég nagy melle, a fogai összevissza nőttek, a lába vékony és ráadásul, ha jól emlékszik, már szakítottak—, bosszankodott Burkai.

— Ne félj, nem akarlak üldözni — mondta Kamilla erőltetetten mosolyogva —, csak még mindig maradt bennem egy-két gubancocska, amit ki kell bogoznom a magam érdekében ... — nagy lélegzetet vett. — Te úgy közelítettél felém is, mint a többi nőhöz, akikkel, mint mondtad, kábé négyszeri találkozás elegendő, utána már unod is őket... — Naná — mosolygott Burkai cinikusan. — Namármost, én ezt ugyan nem tudtam, de ha jól emlékszel, az első adandó alkalommal, amikor közeledni próbáltál felém, én heves tiltakozásba kezdtem. Igen, mert akkor megsejtettem azt, hogy neked a gyors győzelem a fontos és utánad az özönvíz, és én pontosan ezt nem akartam. Sokat beszéltem neked a mindent legyőző és mindent pótolni képes szerelemről, amit viszont nem pótolhat semmi. — Mármint a szerelmet? — kérdezte közömbösen Burkai.

— Igen, ezt így is vallom, de azután beszéltünk arról is, hogy a kapcsolatoknak rengeteg formája, színe, minősége lehet. Végül is oda jutottam a saját gondolataimban ... — Ejha —vágott közbe Burkai —, ilyenek is vannak .. .? — ... hogy a szerelemmel majdnem egyenértékű egy olyan barátság is, melyre szintén évek óta vágyódom, az a következőképpen néz ki... — Nem barátkozom — szúrta közbe Burkai ingerülten — a két legjobb barátom meghalt. —... szóval valahogy vonzódik egymáshoz két ember

— folytatta Kamilla —, szeretik tudni, mi van a másikkal, hogy él, mi a búja, baja, öröme, időközönként telefonálnak egymásnak... — Én nem hívok föl senkit, mármint csajt —vágott közbe ismét Burkai. —... havonta párszor találkoznak is, nagyokat sétálnak ... — Te be vagy csavarodva — röhögött Burkai —... vagy dumálnak, vagy elmennek együtt moziba, színházba, ötórai teára, diszkóba — mondta Burkai ingerülten. —...és ha úgy adódik, vagy ha a hangulat, az érzelmek valamiképpen kezdenek mindkettőjükben megszületni, akkor az sem kizárt, hogy teljesen egymáséi legyenek ... — Hahaha — nevetett Burkai. —... de soha nem ez a célja találkozásaiknak, viszont tudják, hogy bármikor előfordulhat... — Hát veled nem — mondta durván Burkai —veled és velem nem fordulhat elő többet, nem kísérletezünk, ez itt nem laboratórium. — Úgy érzem, te nagyon hamar feladod — jelentette ki Kamilla szomorúan —, számodra a szerelem nem túl nagy érték. — A lelkem tabu — mondta ingerülten Burkai — és most már nem érek rá, várok valakit. — Nemsokára egyetlen ember sem marad körülötted — szögezte le Kamilla —, mindenkit elüldözöl. — Bizonyára nekem így a jó — mondta gúnyolódva Burkai.

Kamilla kénytelen-kelletlen távozott el. Burkai fölhajtott egy kis unikumot, de nem esett jól most az ital, még ez a kedvenc itala sem. Orvoshoz kellene mennie. Ismét felberregett a telefon. A fenébe, az istenit, hát nem hagyják békén! Amikor a halálán van, akkor sem!!

— Halló! Szia! — hallatszott egy női hang a telefonban. — Szia! — mondta Burkai feszülten. — Már megint te vagy az?, mondtam, ne hívogass! — Mi bajod, a farkadon ül valaki? — Igen, a farkamon. — Hát mondd meg az illetőnek, hogy szálljon ki, amíg velem beszélsz —, és a nő lecsapta a kagylót.

Már négy óra. Burkai téblábolt egy kicsit. Mindjárt megjön Bea. Nem tudta miért, de lement a lifttel és a postaládából kivette Elvira levelét, felbontotta és olvasni kezdte.

19