Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés
„Kedves Matyi! Amit itt leírok, az inkább jellemzés mint vélemény — de az az igazság, hogy tulajdonképpen magamnak mondom és nem neked. Önmagában már a megjelenésed is figyelemfelkeltő volt számomra, első benyomásaimat így foglalhatnám össze: karakterisztikus alkat, intellektuális megjelenés és külső; választékos, könnyednek ható (de valójában mégsem ilyen) modor, vulgáris megfogalmazásban : ,ad a látszatra’. Van benne egy jó adag exhibíciós törekvés, de ezt ízléses formába csomagolja. Fontos a számára, hogy már a bemutatkozáskor jó benyomást keltsen, úgynevezett egyszeri próbálkozó a partnerkeresésben, tart a visszautasítástól, bár valószínűsíthető, hogy korábbi kapcsolataiban kevés kudarc érte ezen a téren. Látszatalkalmazkodó, természetes dolognak tartja, hogy kapcsolatai tartósságát és mélységét önmaga határozza meg, személyisége van olyan szuggesztív, hogy partnerei ezt az irányítottságot alig veszik észre. Szexuális partnerként inkább érzéki mint érzelmi beállítottságú, inkább racionális mint romantikus. Kapcsolatainak kialakításában és befejezésében is határozott, a ,szen- timentalizmus’ és a .nosztalgia’ fogalmakról bizonyára negatív értékítélettel rendelkezik . . Burkai felnevetett, először hangosan, aztán hangtalanul még egy darabig nevetett. Hát ez a szegény Elvira csak nem kezdte el tanulmányozni a szakirodalmat?! Mindjárt öt óra. Jön Bea. Otthon maradhatna. Matyi több levél kíséretében, Elvira levelét is átadta nekem. De az föltűnt, hogy Matyi semmilyen dokumentumot nem adott, amely az ő és Nagyeszter kapcsolatáról szólt volna. Elvira levele számomra nem mondott semmi újat — különben sokat bosszankodtam Elvira amatőr pszichologizálásán, bár ez egyik bizonyítéka volt szememben, hogy mennyire ragaszkodik Matyihoz, mindenhez, ami Matyit jelenti. Hazudnék tehát, ha Elvira levelének különösebb jelentőséget tulajdonítottam volna, mégis megkérdeztem Matyit, hogy mi a véleménye például a levélnek erről a részletéről: „Érzelmileg túlkontrolált, erősen visszafogott, partnere sohasem kaphatja meg teljes valóságában, talán úgy érzi, hogy érzelmi megnyilvánulásai kölcsönösen függő viszonyt alakítanak ki, s ezzel féltve őrzött autonómiáját elveszítené. A külső — kissé felületes — szemlélő tulajdonképpen elmondhatná, hogy ez a személy .stabilan áll a lábán’, személyisége harmonikus, kiegyensúlyozott, öntörvényei védik belső világát, egyensúlyának tartósságát. Én azonban úgy érzem, hogy ez az egyensúly csak látszat, a harmónia már-már diszharmónia, a személyiség érzékeny, sérülékeny idegrendszerű, komolyabb kudarc talán csökkentené, s nem fokozná az ellenállóképességét, könnyen neurotikussá válna.” — Mit szólnál, ha egy nő, mint Elvira, a kocsid elé feküdne? — kérdezte tőlem Matyi ingerülten. — Szóval Kitérsz a problémák elől mint mindig — nyugtáztam kimérten. — Ez a csaj üldöz, nem tudok tőle szabadulni, naponta hív telefonon, és szemét állatnak nevez — mondta Burkai felháborodottan. Engem azonban egy másik levél, pontosabban annak egy részlete sokkal jobban foglalkoztatott. A dátum szerint 1969-ből származott. De kitől? Az aláírást nem tudtam kibetűzni. Az biztos, hogy nő írta, az biztos. Most fölolvastam ezt a levélrészletet Ma- tyinak: „Személyisége még várakozó szakaszában van, úgy gondolja, hogy jöhet valaki, aki annyira hozzátartozhat, mintha saját maga lenne, ezt keresi-kutatja, s még bízik abban, hogy megtalálja .. 20
