Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés

— ... Szóval a labda felém száll, rúgd vissza, te maaárijesztő, ordítják a srácok, de én nem rúghatok, vadonatúj cipőben dfszelgek, egy porszem sincs rajta még, egy mezítlábas kölyök ráköp a cipőmre, kend el szépen röhögi, hogy lakkcipő legyen belőle, úgy néz ki mint Szaros Pista Jézus lakodalmán, sivítja egy másik . . . aztán galambszürke zakóban álldogálok egy Bloch-kotta előtt, állam alá szorítom a hegedűmet, húzogatom a vonót, mintha egy csapat macska nyávogna, igazítsd meg a díszzsebkendődet, szól rám az egyik nagymama, abbahagyom a kornyikálást és megigazítom, aztán újból nekikezdek, igazítsd meg a csattot a hajadban, mondja a másik nagymama, megigazítanám, de kopasz vagyok, kornyikálok tovább, igazítsd meg a csokornyakkendődet, szól rám anyám, és megcirógatja az arcom, vajszínű bőrkesztyűben, csináltasd meg a fogaidat, mondja az apám, a fogorvos azt mondja, hülye kölök, hát te csorbacsík vagy, aki minden szarba belecsíp . . .

— Nem álom ez, te Matyi — szóltam közbe — valóság volt. Ha magadról van szó, nem vagy képes a realitásokkal szembenézni, és átmész szürreálisba. — Egy zseni vagyok, ha ezt meg tudom csinálni, persze mindig tudtam, hogy az vagyok — gúnyolódott Matyi, aztán így folytatta: — Az öltözködés az átváltozás egyik lehetséges formája . . . — A halál meg egy másik lehetséges formája — vágtam közbe —, és mivel félsz a haláltól, az öltözködést választod — mosolyogtam —, persze csak álmodban, mert valójában elég topisan nézel ki. — Nem bírod a szar szituációkat, mi öreg? — kérdezte Matyi támadóan. — Nézd, Matyi — mondtam — nyugodj bele, hogy Eszter nem fog visszajönni. — Persze — ironizált Matyi —, mert én voltam a gyémánt és ő az üveg?! —Talán fordítva, édesapám — mondtam —, csakhogy Eszter arra törekedett, hogy téged megóvjon a karcolásoktól. — Ámen — ripacskodott Matyi.

Delet harangoztak — Burkai mindig furcsállta, hogy a közeli kis templom harangjának ütései elhallatszanak a lakótelepre, a hetedik emeletre, egy ofyan házba, ahol kétszáz lakás van. „Talán az egyetlen emberi, pszichoterápiás hatású inger ebben az embertelen falanszterben, ami a lakótelep, ez a harangszó, fogalmaztam egyszer így a tévé egyik társadalomtudományi műsorában — jutott eszébe Burkainak —, és akkor a műsorvezető a helyemre tett, kijelentve, vajon miért éppen a templomi harangszó jelenti az emberit egy pszichológusnak, aki ateistának vallja magát”.

A felvonulás a végéhez közeledett, Burkai ismét felerősítette a tévé hangját: „Az elmúlt negyedszázadban megtett töretlen út eredményeire alapozott bizakodással, büszkeséggel és a jövő építőmunkájához szükséges feltételek ...” — levette a hangot.

Egyre inkább elhatalmasodott benne a félelem, mert a zsibbadást most már a vállában és a nyakában is érezte. Hát ezek már biztos tünetei az infarktusnak. Elnyúlt az ágyon, mint egy halott. Maga sem tudta hogyan és miért, de élesen beúszott, felidéző- dött emlékezetében az 1976-os év első napjának éjszakája — házasságuk hatodik évébe fordultak akkor Nagyeszterrel.

Éjfélkor, mivel is mással, mint szovjet vörös pezsgővel koccintottak Nagyeszter és Matyi, s az új esztendő első perceiben arról beszélgettek, hát igen arról, hogy szerelmesek-e vagy sem. Matyi kijelentette, hogy ő szerelmes nagyonis és közben persze belenyilallt a szívébe. Nagyeszter megvallotta, hogy eleinte függött Matyitől, bizony, s ez a függés senki másból, csakis saját magából Nagyeszterből fakadt, mert ő azt várta ettől a házasságtól elsősorban, hogy konszolidált életkeretet nyújt majd a számára, megvédi mindenféle kiszolgáltatottságoktól. S mit tesz isten, ezt a védelmet meg is kapta. Nagyeszter elárulta, ugye a nők ilyenek, előre tudta, hogy ez a vágya teljesülni fog. Sőt azt is fölhozta, miszerint Matyi javára írja, hogy nem használta ki a kettőjük közötti egyenlőtlen, függő viszonyt. A pezsgő fele ekkor elfogyott. A továbbiakban kiderült, hogy a szülésre, sajnos, még mindig emlékezteti Nagyesztert valamilyen tompa,

16