Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés
Matyi gombszemei messzire pillantanak, ki tudja hova, pedig nem láthat még ebben a korában semmit, legfeljebb foltokat és foltokat — „Nahát!”, mondta fennhangon Burkai, és felvillanyozódott a felfedezéstől. Matyi az első analitikus célzatú beszélgetésünk alkalmával mesélte el nekem annak a május 1-i napnak a történetét — s amikor a fotósorozatot említette, megtörtnek és szomorúnak látszott, annak ellenére, hogy a szokott, mindent elleplező, s elidegenítő modorában adta elő (ő így fejezte ki:) „felfedezéseit”: — Rájöttem arra, az önvizsgálat magasiskoláját művelve — szövegelte Burkai —, hogy anyám figyelmetlenül szoptatott, tudod jól ugye, hogy a szopási reflex kiváltásához nem elegendő, ha a csecsemő csak látja, vagy csak tapintja az anyja mellét, mindkettőnek egyszerre kell bekövetkeznie, ha ez nem így van, mint ahogy az én esetemben biztos vagyok benne, hogy nem így volt, akkor a csecsemő lelki fejlődése rendellenességet mutat, például nálam, mert a szopási reflexem alig alakulhatott ki, ezért nem kötődhettem szorosabban anyámhoz, és később sem kötődhettem úgy igazán senkihez, na mit szólsz ehhez, öreg ... — s Matyi talányosán mosolygott, ahogy mindig, amikor át akarta verni az embert. — S minderre a fotók vezettek rá — nyugtáztam, és talányosán mosolyogtam én is, majd hirtelen, kurtán megkérdeztem: — Tudsz te angolul? Tanulmányozhatnád az angolszász szakirodalmat, mert el vagy maradva. Matyi elengedte a füle mellett amit mondtam, mintha nem is hallotta volna, azonnal egy visszatérő álmáról kezdett szövegelni: — Hosszú, barna irhabundában álldogálok egy téglaköves udvaron, nézem, hogy a többi gyerek focizik, de én nem állhatok közéjük, mert visznek valahova, színházba, korzóra, templomba, cukrászdába, hangversenyre, a fene tudja hova, de visznek, a bunda alatt világosbarna öltöny, kétsoros körülöves zakóval és bricsesznadrággal, mennyire utálom ezt a bricseszt, szorítja a vádlimat, a labda felém száll .. . — Emlékszel első komolyabb beszélgetésünkre —szóltam közbe —, 1960 tavaszán történt, amikor a második félévre jártunk, ünnepélyesen átnyújtottad nekem Cocteau művét, A párizsi fiú-t és megmutattad, mit olvassak el belőle, de azonnal — most levettem a könyvespolcról a kötetet, és felolvastam Matyinak azt a részletet: „Nem tartozott sehová. Se jobbra, se balra. De végletes természete az arany középutat sem kedvelte. A végletek úgyis találkoznak, összeolvadnak egy ponton, mint a kígyó, amely a saját farkába harap. Ez a pont a legkényelmesebb. Ez a minden álláspont nélküliség olyan, mint egy üres karosszék .. . Nem voltak céljai, nem akart semmit. Ez azonban ellenszenves az emberek szemében. Ezt nem tudják megbocsátani a csörtetők, mert az ilyen lemondó passzív érdektelenség néha a legveszélyesebb versenytárs, váratlanul elviszi a díjat azok elől, akik ezer fondorlattal küzdenek érte. De azok se bocsátják meg, akik a díjat osztják, mert a lemondó nem simul, nem hízeleg, nem emeli a fontosságukat”. Kérdően néztem Matyira. — Nem emlékszem — mondta közömbösen és kitérően. Akkor felidéztem, hogy huszonkét évvel ezelőtt milyen jelentőségteljesen hangsúlyozta Matyi: „Mintha rólam írták volna”; én akkor azt képzeltem, hogy rám is illik mindez, vagy lehet, hogy csak a barátkozást elősegítendő, rávágtam, hogy „Ilyen vagyok én is” — emlékeztettem így Matyit. De őt láthatóan nem érdekelte ez az epizód. — Ifjúkori baromságok — jelentette ki—biztos megjátszottam magam előtted.—Erre fölpapri- kázódtam, és azt találtam mondani: — Neked nem analízisre van szükséged, hanem olyan emberekre, akiken élősködhetsz, akiket kizsigerelhetsz lelkileg, miközben te nem adsz nekik cserébe semmit. — Gondolod? — kérdezte Matyi lezseren, és azonnal arról a visszatérő álmáról kezdett újból szövegelni: 15
