Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - MŰHELY - Lengyel András: Gregus Máté a "publicista": egy esettanulmány vázlata
gazdaságot megfosztja a cselédek jó részétől és a munkásoktól; láthatná és tudhatná, hogy az elmondott körülmények és a gazdákat mellőző közigazgatás következtében hány virágzó gazdaság hal el s ennek előjeleképp hány gazdasági felszerelés kerül évenként önkéntes árverésre.” Utóbb, 1914 februárjában és júniusában ismét nagy vitája volt a városi tanáccsal. A városi tanács akkor a dorozsmai méntelepet Vásárhelyre akarta áttelepíteni, Gregus szerint, „minden igaz elfogadható ok nélkül, tisztán lukszusból, úri passzióból és politikai pártszempontból előre megállapított ráfizetéssel.” A tanáccsal szemben Gregus úgy látta, a „méntelep idehelyezését, mint üzletet kell tekinteni. Ha hasznot hajtó, úgy elő vele, de ha hasznot nem hoz a városnak, hanem arra rá kell fizetni, úgy mellőzni kell.” (A méntelep idehelyezése. Vásárhelyi Reggeli Újság, 1914. febr. 17.) Ez az üzleti szempont azután arra késztette, hogy gyors kalkulációt készítsen s fehéren feketével kimutassa, a méntelep Vásárhelyen céltalan és ráfizetéses lenne. Szerinte ugyanis a méntelep tervezett helye rossz; a tanyai parasztság számára a telep túl távol volna, s így azt nem lehetne gazdaságosan foglalkoztatni. A telep felépítése és üzemeltetése nagyon sokba kerülne, fölépítése után az évi üzemeltetési költség igen nagy lenne. Egy ló évi itt tartása, számítása szerint, 750—1000 koronába kerülne, s ennek költségeit azoknak kellene adó formájában fedeznie, akik a méntelep hasznát nem látnák. (A méntelep és a város közönsége. Vásárhelyi Reggeli Újság, 1914. jún. 14.) A lóállomány javítása, mondja Gregus, persze valóban szükséges volna, de „a fennálló körülmények közt és feltételek mellett még a lóállománynak javításáért se lehet meghozni azt az áldozatot, amit a telep idehelyezése kíván.” (A méntelep idehelyezése. Vásárhelyi Reggeli Újság, 1914. febr. 17.) Figyelemre e cikk esetében elsősorban megint nem az érdemes, hogy igaza volt-e a konkrét kérdésben, hanem az, hogy szempontja a vállalkozóé, az üzletet bonyolító parasztpolgáré volt. 1915 nyarán és őszén, már a világháborús időkben, hosszú vitába keveredett a paraszti árutermelésről, ill. az árakról is. A Hódmező-Vásárhely c. lap egyik cikke megtámadta a tanyai parasztokat, mondván, magas áraikkal a termelők kiéheztetik a város lakosságát. Gregus e vádra több cikkben reagált. Nem tagadta, az árak emelkedtek s magasak, de megint a racionálisan számító üzletember, a piac törvényeinek ismerője szólalt meg benne: „ . .. látni kellene — írta —, hogy a magukra maradt gazdaasszonyok és a cseléd nélkül vergődő gazdák helyzete mily kétségbeejtő, amit igazol az, hogy a határnak majd a fele haszonbérbe és egyébként kiadó, ami arra vezet, hogy a termelés, különösen az állattenyésztés nagy mértékben megapad és majd nem az lesz a baj, hogy a csirke drága, hanem az, ha drágáért se lehet kapni. Pedig ha a helyzet nem javul és esetleg újabb rendelet nehezíti a termelők helyzetét, el fog következni, hogy a legtöbb csak a maga szükségeire termel.” („A tanya és a paraszt komiszságai.” III. Vásárhelyi Reggeli Újság, 1915. aug. 20.) Nem kell mondani, jóslata bevált. E vitája egyik elágazásaként egyébként, Becsüld a parasztot! c. cikkében (1915. szeptember 12-én) mély közgazdasági ismereteinek is tanújelét adta. „Hiszen ami itt elfogy csirke a gazdától, mert erről volt szó és erre fájt a cikkíró foga — írta — (•••)> olyan csekély mennyiség, hogy annak a tiszta hasznából egy két fertályföldes gazda évi adóját sem tudná befizetni. Ha haszna van a termelőnek, abból van haszna, amit kivisznek külföldre. Pesten van olyan bérház, ahol több pénzen vett csirke és egyéb élelmiszer elfogy, mint itt Vásárhelyen összevéve és az árakat nem a helyi fogyasztók és nem a termelők, hanem a kiviteli kereslet szabályozza, a szerint a mint a kereslet és kínálat van.” Ezért, tette hozzá, „nem szabad a piaci árakat a gazda bőrére szabályozni.” (Becsüld a parasztot! Vásárhelyi Reggeli Újság, 1915. szept. 12.) Érdekes, hogy éppen e vita kapcsán írta meg azt is, hogy ő csak „olyankor foglalkozik írással”, „amikor az idő miatt künn nem lehet dolgozni”. S jellemzően, egyik ekkori 80
