Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény
érkezett Hoffmann, magabiztosan átvágott az elülső helyiségen, a hátsó ajtónál rávillant a szeme Martinovicsra. Az követte. A mennyezetig könyvekkel zsúfolt kis szobában nyomban rátámadt: — Gotthardi hogyan küldhette az egyetemre? Még jó, hogy a tanítványaim nem látták meg. — Gotthardi egyfajta megbízatással ellátott, de őfelsége a lelkemre kötötte, hogy az ön tanácsait kérjem ki. — Őfelsége? Teljességgel hihetetlen ... — majd gyanakvással: — Atyám mióta szolgálja közös jóakarónkat? Mert ha én a császár ellensége lennék, akkor is elmondta volna mindezt? — De ön nem az. — Hogyan bizonyosodott meg erről? — Hoffmann urat a figyelmembe ajánlották. Olyan személyiségek ... — Hagyjuk ezt, atyám. Ha Gotthardi hallaná! És most mi célból érkezett? — A budai jezsuiták titkos összejöveteleiről gyűjtök adatokat. — De az ég szerelmére, akkor miért hozzám jött? Ha a császár valamennyi szeme és füle nálam adna találkozót, mi lenne belőle? Martinovics szégyellte az arcpirító kioktatást az eladdig lebecsült személytől. — Tekintsem úgy, hogy ismereteit nem osztja meg velem? — Atyám, ha vannak kapcsolatai Budán, úgy boldogulni fog. Többet nem tehetek. És a legjobb, ha elfeledjük, hogy találkoztunk egymással. Martinovics az utcán, a kijózanító hidegben eszmélt rá a naivságára. Mit várt? Hogy Hoffmann kész névsorokkal várja? „Nem nekem való a titkos jelentések gyártása. A röpirat más, ott a gondolat szárnyalhat.” De a kudarcot nem szabad bevallania Gotthardinak, akivel elhitette, hogy a pesti katedra elnyerése érdekében írott folyamodványai során kitapasztalhatta a jezsuita körök mesterkedéseit. Feltéve, ha Hoffmann postafordultával nem értesíti Bécset a történtekről. A Dunán úgy ült a köd, mintha bokrok nőttek volna a víz fölé. Felderült: csak nem a Kemnitzer kávéház volt Gotthardié, itt a Duna-parton? Amint belépett: a márványasztalkáknál ülő urak és hölgyek feléje fordultak. Zöldes árnyalatú, szeszélyes rajzú márvány borította a falakat. Bécsben naponta alkalma volt élvezni a kávé felséges ízeit, ha barátaival találkozott a Kártnerstrasse valamelyik kávéházában, de itt merjen-e kérni. Nem növeli-e a feltűnést? „Ahogy az eszmék, a kávé is a franciák által terjed egyre tovább Európában.” Kellemes meleg járta át a tagjait, végül a tea mellett döntött. — Ignác! — a kiáltással egyidőben szinte felragadta valaki az asztaltól: szálfatermetű, dolmányos férfi. — Te meg honnan keveredtél elő, egykomám — harsogta a gyerekkori jóbarát, Laczkovics János. Megölelte. Aztán látva, hogy egyre többen figyelik őket, vonta magával: — A biliárdteremben magunkban lehetünk. A boltíves falakról kristálygyertyák lógtak alá. Egy férfi téblábolt a teremben, lusta mozdulatokkal gyantázta a dákót, oldalazott az asztal mellett. — Ismerkedjetek össze — rendelkezett Laczkovics. Bár a férfi arcán volt némi lányos vonás, amikor megszólalt, szépen zengett a hangja: — Sehy János. — A nemrég megnyílt magyar színtársulat jeles tagja — tette hozzá Laczkovics és a sarokba vezette Martinovicsot. — Mi járatban vagy Pesten? 23
