Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény

— Mit evett este?

— Vizet — nyögte Martinovics. — Vizet kérek!

Németh szeme rávillant az ajtónállóra, s az máris rohant. Martinovics alig kortyolt, máris sugárban jött vissza.

— Mérgezésnek tűnik — mondta az orvos.

Németh készségesen fordult Martinovicshoz:

— Gyanakszik valakire, domine?

Martinovics nem válaszolt, s már jött is az újabb öklendezés.

— Kit engedtetek be a cellába? — mordult Németh az őrökre.

— Alássan jelentem, senkit.

— Gyalázat — harsogta Németh. — A vádlott felett csak a király kegyelméből kinevezett bíróságnak van joga ítélkezni.

Az orvos egy szemvillanással leintette a jogügyigazgató méltatlankodását, aztán borogatást tett Martinovics homlokára.

* ❖ ❖

Mintha száz ujj kopogtatna finoman a batár tetején és oldalán — eleredt az eső. Az ajtó résein hűvösség szivárgott be — már a Duna mellett jöttek.

Martinovics eljátszott a viszontlátás jeleneteivel: nővére szalad elébe, megöleli, átveszi tőle a csomagokat. Rozika, a szolgálólány is lehet már vagy ötven. Anyja majd mellére szorított kézzel az örömtől másodpercekig szólni sem tud, meg-megremeg a szája.

A Fehér Kereszt fogadó előtt jártak. Martinovics az indázó erkélyvasat látva a sétákra gondolt, amikor a budai hittudományi tanfolyam növendékeként ment meglátogatni a „budai” nagypapát, aki azóta már meghalt. Akkoriban mindig megállt a frissen épült fogadó előtt, gyönyörködött a meredeken leszaladó tetőzetben: a cserepek mint megdermedt zuhatag, függtek a magasban. Távolról meg emberarcnak tűnt a homlokzat, a sötét kapuszájjal. Ennek immár 15 esztendeje.

Leszállt, göbös, macskaköves utcának vágott neki, kezében a nehéz útipoggyásszal. A kis ház előtt megállt. Kihalt volt az utca, opálos eső mosta egybe a várhegy robosztus tömbjét. A lezúduló víz ott csobogott a lába mellett, szemetet, mosogatóiét ragadva magával. Már nem is repeső öröm, inkább szorongás fogta el. A kopogtatót néhányszor a kapunak ütötte. A mélyből lassú léptek zaja hallatszott, résnyire nyílt a kapu. Rozika kendős arca nézett ki bizalmatlanul.

— Rozika, én vagyok.

— Ignác úr, tisztelendő atyám — fohászkodott az asszony és kezet akart csókolni, de Martinovics elhúzta.

— Nem vagyok én pápa, se püspök — mondta Martinovics.

— Hogy örvend majd a tekintetes asszony. Mert beteg ám megint, köhécsel. Feküdnie kell.

Martinovicsot átitatta a szomorúság, de mosolyt kényszerített magára, úgy lépett be a szobába. A függönyök majdnem alkonyati sötétet teremtettek, anyja félig fekvő, félig felpárnázva várta. Amikor meglátta, kissé elfordította a fejét, majd vissza — hátha téved, s nem a fia áll ott. Martinovics letérdelt az ágya mellé, kezet csókolt, s úgy felejtette a fejét a süppedő dunyhán, hagyva, hogy anyja simogassa.

— Egyenest Bécsből jövök, anyám. Harmadik napja vagyok úton.

— Rozika abból a szilvóriumból hozz gyorsan — mondta az anyja.

Rozika térült-fordult a tálcával, letette és gyorsan kiment.

21