Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény

— Kivel lakna itt szívesen? — fűzte tovább. — A fivérei, netán a nővérei közül valakivel?

— Egyik bátyám a vérét hullatta Mária Terézia uralkodása alatt. . .

— Régen volt, talán igaz sem volt. Egyébiránt apát úr, milyen nemzetiségű? Úgy. értem, felmenőleg?

— Hogy tartozik ez ide?

— Úgy, hogy a hazátlanság a fészke mindenféle rebeliiónak.

— Domine director, az én őseim Albániából, a török elől jöttek egyre feljebb a Balkánon. S századok alatt többet harcoltak ellenük, mint számos magyar főnemes, kinek neve úgy cseng, mint a csengettyű.

Martinovics a falnak nyomta szabad kezét, ott tartotta, majd végigsimította a homlokát. Agya egyetlen lüktetés volt.

— Az idegenek mindig magyarabbnak akarnak lenni a magyaroknál — mondta Németh megátalkodottan.

— Director úr jó magyarnak tartja magát?

Németh arca vörösbe váltott. Martinovics folytatta:

— Ha igen, akkor kit képvisel velem szemben? Az országot, melynek javát kívántam? A magyar törvényekről már szólottám. Netán a magyar nemességet? Tudtommal ön nem nemes, köztünk viszont voltak.

— Apát uram, szokta hallgatni éjszakánként Verseghy gajdolását a félelemtől? Meg Sigray jajgatásait? Ha nem, úgy is jó.

Németh fázott, toporgott a kövön.

— Majd elfelejtém — mondta. — Híreket is hoztam. Bécsben harminc évi börtönnel sújtották Gotthardit és Hackelt. Úgy tudom, ismerte az urakat. Még mindig kívánkozik a császárvárosba?

Martinovics hitetlenkedve nézte Némethet, aki elindult az ajtó felé. Még visszafordult:

— Apát úr ne számítson ilyen kegyes ítéletre.

Azzal kiment.

Martinovics levetette magát a priccsre. Hányingere volt, szeme mögött mintha tüzes golyót forgattak volna. Testvérbátyjára gondolt, aki hadnagyként szolgált a Délvidéken, amikor ő Brodra került. Valóban veszélyben volna? Ez a bátyja segített abban, hogy tábori lelkésznek állhasson, miután megszabadult a ferencesektől.

„S a szerzetesi fogadalomban a Domonkos nevet elnyert testvér, ki alig várta, hogy elhagyhassa a kolostort, megint kolostorban van, ahonnan végképp nincs menekvés.” Idegesség szaladt át a gyomrán. Vajon mit akarhatnak a bátyjától, akit évek óta nem is látott. És mit akarhatnak tőle is, hiszen letartóztatásakor a titkos társaságok teljes felépítését leírta. Milyen túlbuzgóság áldozata lett? Amit talán senki sem vár el az ilyen Németh-féle alakoktól. S amiről talán tudomása sincs senkinek — legfeljebb az áldozatoknak. „Semmi kétség, a császárhoz kell fordulni” — gondolta, s papírt tett maga elé. Ezzel bőven ellátták, mert minden eddigi beadványa valamilyen módon a vizsgálatot segítette elő.

„Felséges Uram! Mint Felséged mindig is hű szolgája (itt gyorsan kijavította) alattvalója, ki már őfelsége II. Lipót alatt a maga tevékenységét úgy tekintette, mint a józan uralkodáshoz szükséges eszközöknek a köz által kevéssé ismert formáját, elesett állapotában is azon buzgólkodik, hogy felséged hasznára lehessen . . .”

Igen, ez lesz a helyes: nem kérni és könyörögni, hanem önérzettel hasznossá tenni magunkat. Folytatta:

„Nem kívánom újólag részletezni találmányaimat, melyekről Felségednek is tudomása van, csupán ezekre utalva ajánlom felséged figyelmébe az általam konstruálandó

10