Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - SZEMLE - Kovács István: Farkas Árpád: Asszonyidő: [könyvismertetés]
poétikai szempontból is a kötet legjobb darabjait írja. Itt említhetjük meg ismét az Egy álmodott költő, AI. Nyezvanov (1900—1938) utolsó verseiből című ciklusának igen sok versét. Szereplíra ez, a költő maszk mögé húzódik, amikor kordokumentumok értékével is bíró vallomásait adja. A tárgyias költészet felé hajlik Király László, de még a néhol többszörös áttételességen is megőrizve a líraiság halovány-finom érzékenységét, érzékiségéi. (Szergej Jeszenyin) Jövőképe is csak feltételes módban fogalmazódhat, s mintha-időbe terelődik a tervezgetés is: „Mindent elsöprő derűvel újítani, mintha / don Rivera diktatúrája nem volna sehol.” — (Költő ablakkeretben). így a költészet sem tud a „lehet” kontextusában szerveződni, ezért Király ars poeticája a láttatás, a kimondás igényén nyugszik: „Látom, ahogy ültök — barátok, nembarátok —, s tartásotokról valamit mondani — mindig remélem — van idő.” (Források) (Kriterion, 1982) DOBOZI ESZTER FARKAS ÁRPÁD: ASSZONYIDŐ „Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagya- tottság kiáltásánál ...” (Pilinszky János) írni csak úgy szabadna, ahogy a Szentírás íródott, teremtődött. Halandók teremtő felelősségével halandóknak — de örökkévalón. Hogy ne sérülhessen a szó — (amely megannyi nyelvben Igét is jelent) —, a minden másnál érzékenyebb és védtelenebb, a századunk embertelen súlya alatt bomladozó. A kimondott szó: lélek-foszlány. Belsőnk kiszakadt része. Apránkénti halálunk. Minél súlyosabb a tartalma, annál sorvasztóbb közlőjére nézve. Nem tudom, hogy ennek tudatában szabad-e írót méltatni! Dicsérhető-e az önzetlen önpusztítás! Mégha közlőt és befogadót egyaránt felszabadít is, haladásra, előremenésre ösztönöz. De felszabadíthat, serkenthet-e ez a láthatatlan, iszonyú harakiri? Amibe végül annyian belepusztultak — szó szerint, valóságosan is. Publicisztikai írások — olvasom Farkas Árpád kötetének alcímét és eszembe jut a jeles lengyel publicistának, Stefan Kisielewskinek a krakkói Tygodnik Powszechnyben megjelent cikke, pontosabban, annak csak a címe: A publicisztikaírás nehézségei. Ezt csakis azért említem hogy kiemeljem, az Asszonyidő című kötet erényét, eredményességét. Bravúrját! Farkas Árpád valóban publicisztikát teremtett — publicisztikaírásnak nem éppen kedvező időben — jel- lemvásító engedmények, arcpirító megalkuvás nélkül. Ciklusokba szerkesztett, nagyjából tematikus rendbe sorakoztatott írásaiból meglepő pontosan rajzolódik ki a hetvenes évek erdélyi magyar társadalma —, ahogy ma meghatározni szokás: nemzeti kissebbsége —, e kisebbség mindennapi léte, gondja-baja. A Merre rázódnak azok az életek? című írásában pontosan tetten érhető Farkas Árpád jellemző módszere. Ahogy a tragikus balesetet „bevezetőül” újsághírként elénk villantja, majd a döbbenet kései idegrend ülései re, tűnődő szemtanúvá avatva az olvasót, felidézi azt, s a hasonló dráma nap mint napi lehetőségét érzékelvén az iparosodással és a hozzákapcsolódó ingázással járó hordalékos szociológiai problémákat tömören felvázolja, beleszőve eszmefuttatásába a nemzetiségi gondokat is. „ ... én pedig csaknem tíz esztendeje borzong- va állok a pályaudvarokon, ha befut a navétás vonat. Buzgó legények rohanják meg a csak még alig lassuló szerelvényt, fél kézzel kapaszkodva és fél lábbal »rollerezgetve« tülekednek lépcsőin, elsőként foglalni el a legjobb kártyakeverő helyet; önkéntelenül fordítok hátat nekik, buta ösztönnel, miszerint nem történik meg a baj, ha nem látja az ember. Ezekről az emberekről sokat írtak az utóbbi időben a részvét és a sajnálat hangján. Úgy látszik, gyorsabban szalad az idő, mint hogy a toll utolérni tudná. Néhány esztendővel ezelőtt joggal lelkesedtünk azért, hogy duzzad az ipari munkásság száma, terebélyesednek üzemeink, a falu embere kiszakad a félfeudális kötelékekből. Világjelenség ez, de mintha errefelé nagyobb lenne az ára. Az errefelét arrafelé értem, ahol a föld urai századokon át ipar nélkül hagyták a népet, s most, hogy gyárkéményt lát bármily messzi is pipálni, fut a füstje után. Á gyáraknak, üzemeknek persze igen nagy szükségük van a messziről rázódó munkaerőre is, utazási kedvezményekkel, szabadjeggyel becsülik őket. Hamari számolással: napi négy órával áldoznak több időt a kenyérkeresetre, mint az üzem körüli munkásnegyedekben élő társaik, ennyivel jut kevesebb idejük pihenésre, művelődésre, szórakozásra. (...) És most derül ki, hogy az újonnan alakult személyzeti osztályoknak miként dobog a szívük, s mennyi a sütnivalójuk. Mert persze hogy könnyű munkaerőt toborozni bármely részéből az országnak, különösen ha megfelelő létfeltételeket, otthont is biztosítunk számára, hisz az új munkáslakónegyedek törvényszerűen kialakulnak, de az ésszerűség és emberség úgy kívánja, hogy elsősorban a környező vidék ingázóit szállítsuk le a messzire döcögő vonatokról, s költöztessük a gyáraink körül épülő lakásokba”. De a szerző nemcsak az éjfél utáni nulla órákra 85
