Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Sándor Iván: Ködlovas: [könyvismertetés]

ielkerekedő verítékes mindennapokkal tűzi ki fdőbeli keretét a Publicisztikai írások témáinak, szociológiai jelzéseinek. Farkas Árpád gondolkodásának a ma társadalmi, emberi gondjain túl természetes szerves része népének múltja és kultúrája. Minden írása emberi, nemzeti és anyanyelvi kultúrájának dokumentuma. Ezen belül a kultúra, az irodalom szülőföldjén élő, alkotó példaadó egykori és kortárs-képviselőit külön is számba veszi, kezdve — jelképesen — a halhatatlan Tamási Áronnal és Tompa Lászlóval, folytatva Nagy Imrével, Sütő Andrással, Balogh Edgárral, Szabó Gyulával, Szilágyi Istvánnal, és befejezve azokkal, akik emberségükkel, mindennapi helytállásukkal, jellemükkel akkor is költők, ha egyetlen verssort se vetnek papírra.

Miben rejlik ezeknek az írásoknak ereje? Az író nyelvében és terentiusi alázatában. Nyelvében, amely — egyetlen szóval —: megindít. Ahogy a természet minden rezzenete is megindíthatja azt, aki szemlélődön beléfeledkezik, részévé válik.

„Én láttam a szultánt seregszemlére kilovagolni; mint a cövek, úgy állt a sereg a láthatár pereméig, elől a janicsárok, mint a parancsolat, de száz sorral hátrébb már elemózsiát csipdesett hóna alól a másik, és ezer sorral hátrébb már vicceket mondtak, és tízezer sorral hátrébb már cédulákat ragasztgattak egymás hátára, hogy „marha”, még hátrább egereket kergettek, s játszották, hogy „üsd a harmadikat”, mégis a tökéletes katonai fegyelem látszatát keltette az egész sereg, s a Szultán csatára lelkesítő szavaira egyként morajlott” — olvashatjuk mindjárt a mikrofonpróbáról szóló bevezető írásában . . .

A meghatódás, a megindultság nem érzelgősség. A megindultság az egyén sajátos és saját fogalom- és nyelvalkotása. Ilyen értelemben teremtett önálló, pontos nyelvet Farkas Árpád, amelyben a líra, a szociografikus tényközlés és a fanyar — (hogy ne írjunk székelyt) — humor békésen megférnek egymással. Erőterük pedig fogva tartja az olvasót.

Köteteik révén egyszerre időztem Pilinszky Jánossal és Farkas Árpáddal. Olykor felváltva olvasgattam „cikkeiket”. írásaik nem taszították, meglepő módon kiegészítették egymást: az időszámítás kezdetének velünk és bennünk folytonosan újjászülető üzenetei, az időszámítás után bennünk és velünk elhaló jelentéseit. (Kriterion, 1983)

KOVÁCS ISTVÁN

SÁNDOR IVÁN: KÖDLOVAS

Két évvel ezelőtt Németh László üdvtanáról írt tanulmánykötetet Sándor Iván. Nem csupán a kronológia kedvéért érdemes emlékeztetnünk erre a tényre; Ködlovas c. regénye ugyanis magán viseli a tanulmányszerző kezenyomát. Az esszéisztikus vonások korábbi szépirodalmi alkotásaiból sem hiányoztak, s igen valószínű, hogy ebben is hatott rá Németh László életműve.

A Ködlovasnak persze a cselekménye sem érdektelen. S hogy mindez szoros összefüggésben van a morális kérdésföltevéssel, arra éppen Sándor Iván vallomása utal: „. . .a kor embere izgalommal és zavarral hajol az elmúlt fél évszázad eseményei fölé: mi történt tulajdonképpen? Annyiféle választ kap. És a különböző válaszok eltakarják a lényeget.” Az író most megpróbál a lényegről szólni. Vállalkozása — nem túlzás az újbóli párhuzam — Németh László-i méretű. A felölelt kor ábrázolásának igénye éppúgy, mint a főhős (Solt István) sorsának mélysége. Nem kétséges, hogy az utóbbinak a bemutatása sikerült jobban. Közben egy sor olyan jelenséget érint, melyek egynémelyike tisztázatlan még tudatunkban.

A történelmi távlat pedig még csekély. Bár igaz, hogy a történet a 30-as években kezdődik, de a mű csúcsát az 50-es évek újszerű megközelítése jelenti. Tudjuk persze, hogy ennek a bonyolult korszaknak az ábrázolása már nem oly tabu az irodalomban, mint korábban, de azért akad még tennivaló bőven. Az elfogult értékelés ép- úgy káros lehe„ mint az elnagyolt, a lényeget megkerülő. Úgy tűnik, a Ködlovas írójának sikerült elkerülnie ezeket a szélsőségeket.

A koncepciós per és a börtönélmények leírása előtt a gyermek- és ifjúkor ábrázolásakor Sándor Iván nem merül el a részletekben. Az egyes szám elsőszemélyű elbeszélés „kihagyásos” módszerű; azért érezzük különösen hitelesnek, mert első éveinkről valóban nincsenek összefüggő emléksoraink. Ebben a regényben a múltat apró képekből teremti újra a szerző, a fölidézett történések ugyanakkor gyakran homályosak. A belső monológ arra is alkalmas, hogy a megszűrt lényeg táruljon elénk. Az utalások elegendőek ahhoz, hogy érzékeljük a kor — a 30-as évek és a második világháború —fojtó légkörét, a zsidóüldözés embertelenségét, a kamaszszerelem feszült élményeit, a családi légkör igényes részleteit. Igaz az is, hogy új információ nem sok akad a mű első fejezeteiben. A Ködlovas története akkor válik főleg új összefüggéseket föltáróvá, amikor a 40-es évek végén kezdődő folyamatokról olvashatunk. A fikció is ez idő tájt lesz erőteljesebb, a tényszerűség mellett most már fontos szerepet játszik a művészi megjelenítés. Solt István sorsa ekkor fejezi ki az adott kor fő tartalmait, a tragikus történelmi-társadalmi valóság összefüggéseit — a földigénylő bizottság megalakulásától a keserű börtönévekig.

A főhős ekkoriban válik felnőtté, s az ország átalakulásának idején maga is feladatokat végez. Egyetemistaként a háborúban szülő nélkül maradt gyerekek otthonainak megszervezését vállalja. Nem kiforrott gondolatvilágú ember még, de izgatják a tágabb értelmű cselekvés lehetősé86