Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Banner Zoltán: Búcsú az énekkartól: Fazekas-ének: versek
majd egyszer, még odaadnád a kilencvenes éveket. És este hétkor, a basszusok, altok, tenorok, szopránok helyett gyülekeznek a tornácok, a havas palánk, a múzeumi tálalók, cserépedények, megindulnak a dombokról az éjszakák, a fák alól a föld, ez az egész, tökéletesen szervezett némaság, és nem lesz, ki feloldja. És összekucorodsz a fájdalomtól, hogy nem énekelhetsz. Ezután örökké erdő mellett estvéledünk, és kimondani sem tudjuk: hová igyekszünk, s ki adjon jó éjszakát? A keze, látod, a kezén, a sebhelyes ujjak is azt jelzik, milyen hamis a kivilágítás, s milyen valódi a sötétség. Nem védem a karnagyokat. Hiszen ők is voltak gyengék és fáradtak és megbocsájtók. De azt az öntött üvegdobogót, a mikrofonnal együtt, látod, azoknak adtad, akik egész életükben rettegtek Ikarosz sorsától, s nem érdemeltek többet egy hordónál. Most majd a műszerek, a hi-fi hangzás, a mindig visszajátszható palackzenék, a robot agyába kódolt karmesterek és hegedüjáték, az egyetlen helyen s egyetlen órában efogyasztható zenetörténet, az önmagát megszüntető, önmagából száműzött zene! Az énekkarok hallgatása olyan, mint a kivilágitatlan repülőterek. Értelmét veszti elindulás és megérkezés. Életveszélyes a felszállás és a földetérés. A megálmodott kórusok nem szólalhatnak meg, és pillantásunkat nem homályosítja el az ének. Örüljetek némaság lovagjai. FAZEKAS-ÉNEK Hogy őrülten forog a korong, a korongon kering az agyag, s az agyagon az én kezem dereng át — nem, nincs ilyen kép; csak a testhelyzet él bennem, ahogy a hajnalpárákban ülünk az alacsony műhely gerendái alatt, az ablakon túl zöldbe vágott narancs-ezüst- és kék csíkokkal a Hegy, aztán kilépünk az udvarra, jéghideg borvízbe mártjuk az arcunk,
