Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Pákolitz István: Szentsarok: elbeszélés
ponálni. A matematika alsóbb fokú tudománya sem nélkülözhető a makkász világában. Továbbá: hiába volt világéletemben az átlagosnál jobb ritmusérzékem, hihetetlenül nehezen tanultam meg úszni, kerékpározni. Táncolni meg sehogyse. (Ez utóbbit esetleg egymagámban tudom csinálni, teljesen egyéni lejtéssel, mivel nem kell ügyelnem, hogy bárkinek is a lábára lépek.) Életem első—utolsó piros ultiját is azért fogták el, mert se a partner, se az ellenfél lapállását nem vettem figyelembe. így aztán könnyen biggyesztettem az ördögbibliára, míg Karcsi majd megveszett a két hét alatt; végülis kért, mentsem föl fogadalma alól. Klarissza három nap múlva — „minden külön értesítés helyett” — bejelentette Karinak: férjhez megy. Szóhoz se tudtam jutni. Karcsi annyira odavolt, tartottam tőle, kárt tesz magában. Nem tett kárt. Sőt, egészségesebb életvitelbe kezdett, már ami a koránkelést illeti. A távolsági autóbusz reggel 7 órakor érkezett meg a város központjába. Bejáróként, Csertő faluból, ezzel a busszal közlekedett Battai Edit óvónénijelölt. Karesz egy alkalommal szemrehányást tett a mamájának, mert nem keltette föl időben, így lekéste a buszt. A nagyon mérsékelt iszogatás mellett igen korán adtam fejemet a rendszeres dohányzásra. Már kisdiákként is rengeteg potyát szívtam; kezdetben Szekercés Jancsi bankigazgató apjának jóféle szivarjait pusztítottuk egyesült erővel, hármasban; ifjonti éveimben Terényi Miska barátom bőkezűségéből pöfékeltem. Jobbadán azonban megszolgáltam szenvedélyemért: természetbeni honoráriumot kaptam munkámért. Rendszeres pácienseim voltak az osztályban, kiknek magyar dolgozatát (házidolgozat) én írtam meg, teljesen kidolgozva, nem ám csak úgy fölskiccelve a vázlatot. Teliér tanár úr megadott két-három címet, választásra, hadd gyakorolja idejében választó jogát a magyar királyi honpolgár. Tisóczki Bandi már a tízperces szünetben hozta a pakli Balkánt, ez volt a tarifája egy kb. 5—6 kolumnás dolgozatnak. Jól olvasható kézírással. Az illetőnek csak a gondos másolás volt a dolga. írógépe akkor még Teliér tanár úrnak se volt, pedig magántanárként előadásokat tartott a szegedi egyetemen. Kényes hírében álltam: nem szerettem volna, ha a tanár úr „elkap”; különösen arra kellett ügyelnem, hogy senki dolgozata ne sikeredjen följebb a saját szintjénél. Azt viszont rendkívül rühelltem, hogy a Csopkics Lojzinak írt dolgozatom java része az istennek se sikeredett gyarló elégségesnél jobbra. Amikor — egyetlenegyszer — közepesre minősítette a tanár úr „dolgozatunkat”, Lojzi két paklit dugott az orrom alá. Persze a honoráriumból fakadó készlet egy-kettőre „füstbe ment”, így csaknem állandó jelleggel rá voltam (voltunk) utalva Lasponyák Jani szűzdohányára. Jani apja, egészen kicsiben, őstermelő volt. A kész cigarettát sehogyse győztük volna, éppenhogy futotta a Modiano-papirosra. (Modiano-dobozfödélből nyírtuk ki a gombfoci-kaput). Hárman fedeztük a rávalót, Gotthilf, a Kiskovács, meg én. Az „alsóbb osztály”-belieknek Lasponyák főnök úr nem engedélyezte a bagózást. Nem a nikotin ártalmassága miatt, hanem azért, mert levelesdohányából sose tudott annyit vágni, hogy az ifjabbaknak is jusson. A sodrás-pödrés egyelőre csak átabotából ment, de máris azzal akartunk kunsztozni, amit oly ragyogóan csinált Lasponyák Jani, aki a nadrágja zsebéből rántotta elő a kész cigit, amit már csak nyálazni kellett. Szóval: cowboy-módra. E tudomány elsajátítására azért lett volna szüksége a többi smirkásznak is, mert akármilyen hosszúra nyúlt a hosszú szünet, mindig rövidnek bizonyult, mivel tetemes részét a sodrással pufoltuk el. A hagyományosan épített iskolai klozet előterében körbe álltunk, aztán ami belefér, becsöngetésig ment a slukkolás kézről-kézre, azaz szájról-szájra. Olyan bagós-brancs is akadt a reteráton, melynek tagjai Extrát szívtak, esetleg Symphoniát. Az anyagilag közepesebben eleresztett bocskoros nemesek inkább a Leventét kedvelték (darabja 15
