Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Pákolitz István: Szentsarok: elbeszélés

2 fillér); mi, a mesztéllábasok rendjéből valók, a Jani szűzdohányából sodort, olykor szivarnyira iperedett füstrudacsot szívtuk. Erre akkor került sor, amikor Lasponyák valamilyen oknál fogva (dolgozatírás, feleltetés) nem tudta a kicsengetésig megpödörni a nadrágzsebben. Az illemhelyen mindenkor odacsapódott hozzánk valaki potyaleső; volt úgy, hogy nyolcan-tízen formáltuk a kört, slukkolva, míg körmünkre nem égett a csikk, akár a másoló cseribarátnak a gyertyacsonk. Aki nyálasán adta tovább a cigarettát, az a következő rundóból kimaradt, vagy ülepen billentettük — a szülői írásos engedély kiegészítéseképp.

Mert kezdetben teljesen illegálisan, később szülői beleegyezéssel lehetett bagózni a skólában. De még engedély birtokában sem tartotta jónak a cigizést és a helyet az igazgató úr és a tanári kar.

Egyik tízperces szünetben a direktor betoppant a tetthelyre. Éppen a Romsics Ferke slukkolt, alighanem nagyobbat a megengedettnél, mert a fölös légáramlat a szájával ellentétes nyíláson át tódult ki belőle, égedelem nagy durranással. A tehetős detonációra az igazgató úr megjegyezte:

— Büdösök! Énnek itt a hele. Mármint a durrgatásnak. De nem a bagózásnak! Másutt se használ; itt meg kétszeresen ártalmas, mert duplán szívják a büdösséget!

Még azon a héten kitakaríttatott Csőre nénivel az emeleti traktuson egy sufnit, amit berendeztünk olvasószobának és dohányzónak. A bagózóknak azonban a negyede se fért be a szűk odúba, így a kívülrekedtek örökké morogtak, mehettek vissza a régi törzshelyre.

November közepetájt egyik délben az igazgatói iroda melletti hirdetőtáblán egész oskolánk olvashatta a krétával írt szöveget: ,,A szűzdohányosok azonnal jelentkezzenek az irodán!”

Nem lehetett kétséges, kinek, kiknek szól a fölhívás.

Lasponyák János végzős növendék vezérletével bekullogtunk a direktor elébe mind a négyen. Igazgatónk nem lármázott, inkább elégedetlenkedve dohogott.

— A jófene vinné el a dolgukat! Rámszabadítják a fináncokat! Szerencse, hogy csak egy sodrásra valót találtak a szobájuk asztalfiókjában. Az asztalfiókban! Ez is magukra vall!

Nem lehetett mit mondani a vádra, hát hallgattunk szépen, négyen öt felé.

Az igazgató úr folytatta:

— Most ugye, azon meditálnak, mi módon bukkantak rá a fináncok a maradék dohányra?!

Erre se mondtunk se bü-t, se bá-t; lehetetlen lett volna kideríteni, ki volt a spiclis- kedő nikhaj.

— Ne a bagózók körül kutakodjanak — emelte föl a hangját — inkább szokjanak le a dohányzásról. Vagy ha már . . . sehogyse képesek fölhagyni ezzel az átkozott szenvedéllyel, s a hegyibe szűzdohányt szívnak, legalább annyi eszük legyen, hogy ne mindig ugyanabban a trafikban vegyék a cigarettapapírt. . . Mert ezen buktak le. Most pedig kotród janak!

16