Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Pákolitz István: Szentsarok: elbeszélés

„Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt.”

Egyelőre ugyan korainak bizonyult a sóhajtozás és az előrevetített reménytelenség, mivel Kalári és Karcsi nagyokat csókolóztak a park minden szerelmeseket elrejtő lombjai alatt. Nem volt veszélytelen a terep, az ődöngők sokadalma ellepte az intimebb allékat is. Találkozni ugyan lehetett volna Csákányiéknál, de hát mit ér az olyan randevú, amelyiken nem lehet észveszejtőén ölelkezni és fulladásig csókolózni!? Karcsi édesanyja persze tudomást szerzett a dologról; egyébként Kari miért tagadta volna le; csupán azt hallgatta el, hogy imádottja más hitfelekezethez tartozik. Zsuzsika néni azonban ezt is megneszelte.

Cudar helyzetbe keveredtem, mert a néni arra kért, beszélném le fiát a tervezett frigyről, hiszen rám hallgat a vesztébe rohanó Karcsi. Kereken bár, noha tapintattal azt feleltem, hogy ezt a szerepet nem vállalhatom, mert tudom, Kari sokkal büszkébb, semhogy ilyen totojgatást elviseljen. És hát ki tudja, nincs előírva, hogy a vegyesházasságok mindegyike pokolra viszen; példálóztam jócskán Rókus bátyámék kitűnően sikerült vegyesházasságával. Ugyancsak rebesgettem Zsuzsika néninek, hogy a forró kása- kerülgetős lebeszélésnél, vagy a még rosszabb, erőszakos tiltásnál reménytelenebb dolgot el sem tudok képzelni. Bármily szolid és tapintatos lenne is diplomáciai hadviselésünk, az ilyesmit csak elrontani lehet. Persze Karcsiék is elronthatják, életre-halál- ra, de akkor nem kereshetnek bűnbakot. Végülis azt javallottam Zsuzsika néninek, ne ellenezzük, így bizonyára ők sem fogják elkapkodni; arról kell őket, főleg Károlyt meggyőzni, hogy első a diploma megszerzése, aztán jöhet a matrikula. Mert hát — magyarán mondva — elég nagy bolond, ha ki e régóta elfogadott sorrendet fölburolgálja. Ezt az álláspontot teljes mellszélességgel vállalhattam, mind Zsuzsika néni, mind Kare- szék színe előtt, már csak azért is, mert magam ugyancsak hasonló cipőben jártam.

A szentsarki kert egyik szegletében állt Szent Rita fehérmárvány szobra, ezzel a felirattal: „Szent Rita, a lehetetlen ügyek pártfogója, könyörögj érettünk!” Karesszel együtt jópárszor tisztelegtünk a szent színe előtt, meghallgattatásunkat remélve, hiszen a kétségek Scylla és Charibdis-e között hányódva, erősen egy húron pendültünk. Mégis, Karesz ügye egy kicsit mintha lehetetlenebb lett volna az enyémnél, noha Leila se mondta ki eleddig a végső szót. (Néha már-már úgy jártunk, lehetetlen, vagy annak tűnő ügyünkkel, mint a Cervantes úr szép könyvében megírt lovagok, kik szerelmesüket dicsérve, érte szüntelenül epekedve, hangos sírásra fakadtanak . . .)

Szembesítésre soha nem került sor a szent szobra előtt, így a számonkérésre sem. Karesznak mindenesetre az égvilágon semmit se segített. Szívtelen volt? Vagy irányomban részrehajló?

Kari nem tudott arról, hogy háta megett védelmeztem az anyja előtt, amennyire módomban állt; ennélfogva —szemben — hallgathattam az egészről. Annyit azonban nyomatékosan hangsúlyoztam az öregebb jogán, hogy tessék szíveskedni előbb (Zsuzsika néni szójárása szerint: legeesőbbis) leérettségizni, mert enélkül kutyagumit se ér az egész miskulancia. Csak amiért megszenvedünk, az a valami. Hirtelen felbuzdulásában nemcsak azt tökélte el, hogy maturálni fog, de azt is megfogadta, standepé fölhagy a kártyával. Hősiesen bírta is — két álló hétig.

Soha nem kártyáztam, nem is ácsingóztam e játék semminémü műfaja iránt. Hiábavaló, haszontalan időtöltésnek tartottam. Ellenszenvemnek eredendőjeképp korán ráébredtem, erősen híjával vagyok a kártyajátékban nélkülözhetetlen kombináló képességnek, holott egy magyar dolgozatot, egy négysoros verset is meg kell tudni kom14