Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Pákolitz István: Szentsarok: elbeszélés
PÁKOLITZ ISTVÁN SZENTSAROK Deákpályám végnapjait a Szentsarok-ban töltöttem. A városnegyed elnevezése, a stílszerú'ségen túl, jó humorérzékre vall, mert a nagytemplom, az érseki palota és kert, valamint az apácazárda háromszögét jelzi a nevezet; a szent epiteton meg önmagáért beszél, még akkor is, ha a szegelet házaiban helyet kaptak világiasabb eszméket valló, bár az érsekuradalom szolgálatában álló családok és cselédek. A gazdatiszttől és jószágigazgatótól kezdve, a pincemesteren át, a főfő- parádéskocsistól a méntelepvezetőig, a tanártól-tisztviselőtől a gyalognapszámos népekig lakoztak a Szentsarokban. Akadt néhány diáktartó család is. Ötödmagammal az ,,alfőparádéskocsis”-nál laktam, a főpap másodkocsisánál, Keller Ádámnál. (A főparádéskocsis, Prugli Péter bácsi sokkal rátartibb volt, semhogy kvártélyra fogadott volna bárki diák urat. Úgy feszített a négylovas díszhintó bakján, hogy még vándorló druszáját, Szent Pétert se kínálta volna hellyel maga mellett a bakon.) A dupla előnevű főpap, aki előző állomáshelyén a tönk szélére juttatta káptalanja gazdaságát, új rezidenciájában se gyarapította az uradalmi vagyont. Nem volt ugyan költekező, inkább gyöngeszívű adakozó, aki szó szerint értelmezte nevezetes pályatársa, a franciák rokonszenves szentje, Márton püspök példáját, kiről írva vagyon, hogy egy koldusnak odaadta köpenye felét. Asrik apát kései utóda egészségileg nem volt valami jól eleresztve: állítólag ezüst cső helyettesítette a gégéjét, emiatt a hangja nagyon rikácsoló volt szegénynek; ha prédikált, egyetlen szavát se lehetett érteni; őeminenciája ezt bizonyára nem érzékelte, az alsóbb papi rendek nyilván nem akarták megbántani, hát nem mondták neki, így bőven részelhettünk exhortációiból. Köszvényes is volt, különben aligha ment volna hintóval a potom százötven méteren, a palotától a szentegyházig. Négy fekete ló húzta a díszhintót; őeminenciája bizonyára jobban elviselte a lótrágya csípős jószágát, mint az autó benzinbűzét. Á templom küszöbét átlépve elgyalogolt a főoltárig, mialatt a teológus kispapok énekkara rázendített az „Ecce sacerdos magnus” kezdetű marsra. Az alkocsis Kelleréknél olyan volt a lakosztályunk, amilyen; gondolnivaló, nemigen ugrándozhattunk az ötágyas „bentlakodában”. Szobaparancsnokunk a rangidős Las- ponyák Jani volt; utána én következtem Gotthilf Bálinttal, aztán Kiskovács Lacika, ki még a nevénél is kisebb termetű legénykeként futrinkázott a lábunk alatt; Farkasics Pisti volt a legislegfiatalabb, őt Pók-nak tituláltuk. (Az elkeresztelésnek nem volt különösebb eredete, mindössze annyi történt, hogy diáknyelvünkben az „ipsze”, a „pasi”, a „manusz”, a „mandró” után a „pók” jött divatba). Közvetlen a szomszédban, Duróék- nál szállásolta be magát Göndör Ferkó osztálytársunk, orgonista és komponista, legfőképpen pedig Kóta tanár úr jobbkeze, vagyis állandó helyettesítője a vasárnapi szagosmiséken. Másodkocsis házigazdánk hamarosan elpatkolt: egy átkozottul vad csődör úgy hasba- rúgta, hogy két hét múlva belehalt; még a biztos kezű Illők főorvos úr se tudott rajta segíteni. Amíg mi, kicsi szobaköztársaságunk közlegényei a pálya és a szerelem eshetőségeit latolgattuk, főleg fennköltséggel és elragadtatott ábrándokkal, addig szobaparancsnokunk, Lasponyák János, különb-különbféle ügyelmeinek elbeszélésével azt igazolta, hogy korántsem vallja az elmélet primér voltát, inkább a vaskosabb valóság irányába 9
