Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Varga Csaba: Akik akarnak valamit, jöjjenek velünk
zációs rohammal szemben, hanem kioltotta azokat az erőket is és elsorvasztotta azokat a kezdeményezéseket, amelyeket a spontán védekező ösztön küldött fel és éltetett. Csupán mellékesen mint a szocializmus működési elvével összeférhetetlen elemeket. Ha a gondok nem látszanak még olyan mélyeknek, a válságtünetek olyan súlyosaknak, mint a nyugati demokráciákban, ennek csupán az az oka, hogy az életszínvonal itt azért még mindig jóval alacsonyabb — ne feledjük, a fiatalok nagy többségének életében a döntő kérdés ma is a lakás és önálló egzisztenciájuk legalapvetőbb feltételeinek megteremtése —, s mivel kisebb az egyéni mozgáslehetőség, egyébként is szűkebb a tere a válság látványos és intenzív megélésének és tudatosításának. Ez utóbbi ma inkább csak az értelmiségi ifjúságra jellemző. Félrevezető látszat azonban, hogy csupán az értelmiségi ifjúság csoportjainak gondjairól van szó. Az értelmiség sajátos helyzeténél, társadalmi feladatánál fogva — ideológia-teremtés — mindig többről és másról is beszél, mint amit önös érdekei megfogalmazásának, saját közérzete kifejezésének tekinthetünk. A szóban forgó értelmiségi csoportok ezúttal is egy társadalmi méretű probléma jeleit érzékelik és adnak hangot neki. Ha ugyanis a fiatalok többségének életformáját, gondolkodását, eszményeit és értékeit nézzük meg közelebbről, a látszat leple alól elővillan a valóság szederjes arca. Nemigen kapunk mást, mint a szolid polgári erények csokrát. Alkalmazkodást a készen kapott keretekhez, mértéktartást, tisztes helytállást a család és a munkahely által kiszabott térben. Mindezt persze méltánytalanság lenne valamiféle újbalos elhivatottsággal kifigurázni. Legkevésbé épp e többségnek van módja alternatívákat találni. Azok a bizonyos eszmények, értékek, célok, közösségi formák, melyek hiányát ma elsősorban értelmiségi csoportok érzékelik és teszik szóvá, hiányoznak itt is, csupán annyi a különbség, hogy az ifjúság többségének figyelmét és energiáit ma még közvetlen egisztenciális problémáinak megoldása köti le. Ám ha változatlan szabályozó és ösztönző erők és lehetőségek között halad előre egzisztenciális gondjainak megoldása felé, nem is fog eljutni oda, hogy az értékek válságának, eszmények, célok hiányának problémáját saját gondjaként észlelje, zökkenő nélkül fog átsiklani a fogyasztói életforma kipárnázott, biztonságos keretei közé — feltéve, hogy a következő évtized gazdasági fejleményei rám nem cáfolnak, s a történelem egy gunyoros fintorral lomtárba nem utalja aggodalmamat. Mindenesetre ez utóbbi esélyre stratégiát még nem építek, s a népfőiskolában is olyan intézményt szeretnék látni, ami a maga szerény eszközeivel a spontán védekező ösztönt bátorítja,a munkájában résztvevők közösségteremtő képességét erősíti, az értékek jegyében szervezett életforma mintáinak létrehívásában éppen ott és azoknak segít, ahol erre a legnagyobb a szükség. Varga Csaba Akik akarnak valamit, jöjjenek velünk A magyar népfőiskoláknak eddig csak múltjuk volt. Ez a múlt vonzó és lelkesítő, s az idők folyamán meg is szépült, mert mindig a múltat ragyogtatjuk, ha nem lehet — vagy nem tudunk — mást csinálni. De a más csinálás ideje is eljön. Ma barátaim, ismerősem s kortársaim közül sokan gondolják úgy, hogy a más csinálás még nem kezdődhet el. Érveik nem rosszak, nem szabad félretolni őket, ám végső soron mégsem fogadhatók el. Akkor sem, ha esetleg tökéletesen helytállóak. Senki nem tagadhatja ugyanis, hogy a magyar történelemnek a mainál sokkal rosszabb, zavarosabb időszakai is voltak. Ha jól emlékezünk,a török is tanyázott itt, nem is csak néhány évig, a gyilkos Bach-korszakot is végigélték idősebb és fiatalabb nemzedékek és például Trianon után sem a szabadság és a demokrácia országa épült. Az akkori nemzedékek jobbjai mégsem fulladtak bele az apátiába és nem hirdették úton-útfélen, hogy semmit sem lehet csinálni. Miért van akkor az, hogy manapság nem kevesen — s nem a tehetségtelenek — vallják magukénak ezt a lefegyverző „programot”? Persze egy valami miatt különösen nehéz a helyzet. Amikor a külső korlátok olyan közeliek voltak, hogy szinte abroncsként szorították a mellkasokat, nem lehetett más a cél, mint a korlátok letépése, összetörése. Most azonban jóval tágabb teret kínálnak a minket terelő tiltótáblák, csak éppen — ez a helyzet különös nehézsége — az egyén egyáltalán nem döntheti el, hogy kimerészkedhet-e az új vadászmezőkre. Vagy „csak” úgy hiszi: semmi nem múlik rajta. Az új írónemzedék tagjainak többsége is így érzékeli a világot. Szerintük minden útelágazásban bukósisakos forgalomszabályozó irányítja a közlekedést. S nincs nyomasztóbb, elviselhetetlenebb, mint azzal a tudattal élni, hogy semmi sem függ tőlünk. Hogy folyton felettünk, mellettünk, nélkülünk döntenek. De ne higyjük azt, hogy az útjelző 94
