Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Varga Csaba: Akik akarnak valamit, jöjjenek velünk

madár- és repülésijesztők nélkülünk s helyettünk megoldhatják a történelem sorskérdéseit. Valószínűleg ezt ők is tudják.

Mindenesetre könnyen lehet, hogy a népfősikola az egyik olyan régi—új eszköz, amely segítheti elhitetni a néppel, hogy bízzon önmagában, s jövőjében, amelyért felelős is. S a közlekedésszabályzók sem tehetnek mást, mint hisznek az új utakat taposókban. Ma ugyanúgy vannak hitek, akaratok, csodák, mint régen. Hiszen megkapó, hogy elszánt emberek — csodálatos öregek és „csodákra” éhes fiatalok

— mennyi mindent akarnak. Nem törődve a terjedő semmit sem lehet csinálni közhangulattal és közviszonyokkal. Ma sokan akarják — például a népfőiskolát.

Szerencsére már most is többféle koncepció, egymással is vitatkozó elképzelés van arról, hogy mi lehet a nyolcvanas években a népfőiskola értelme. Nagyon rendjén van ez így. Mert a lényeg ugyanaz, mint eddig bármikor. Ha a népfőiskola társadalmi, erkölcsi mozgalom lesz, mert azzá kell válnia, akkor úgysem tehet mást, mint szembenéz a magyar nemzet aktuális és potenciális sorskérdéseivel. A vita ott kezdődik, hogy melyek ezek a sorskérdések, s egyáltalán jó-e, ha sorskérdéseknek nevezzük őket. Szerintem jó. Ezért a népfőiskola egyaránt érdemel állami és állampolgári segítséget.

Nem háborodok fel azon, hogy valaki szinte legfontosabb feladatnak tartja a számítógépes kultúra terjesztését. Azon sem, ha mások csak a szűkén értelmezett népművészet visszatanítását látják elsőrendű célnak. Vagy azon sem, hogy némelyek a népfőiskolán elsősorban idegen nyelveket tanítanának. Csinálják. Maguk fognak rájönni, ha nem dugják fejüket homokba, méghozzá saját ideológiájuk homokjába, hogy ennél többre van szükség. Ezek sem mellékes célok, de nem elegek. Ha a népfőiskolán őszintén beszélünk az emberekkel, akkor őszintén meg fogják mondani, hogy miről beszéljünk.

Hiszen sokak vágya ma az egyéni és közösségi autonómia, de elég kevesen tervezik, hogy ezzel az autonómiával a társadalmi-nemzeti boldogulást is szolgálják. Nos, ennek tervezésében lehet szerepe a népfőiskolának. Ehhez pedig nem kell egyéb, mint helyzetelemzés, hit, cselekvési program, akarat.

Azért is mondom mindezt, mert egyike voltam azoknak, akik most az első — a nyolcvanas években az első — népfőiskolát idén tavasszal megnyitották. Ez a Siómente népfőiskola. Befejeztük a bemelegítő „tanfolyamot” és a hallgatók minősítették közös törekvéseinket. A kérdőíves felmérés tanulsága szerint legfontosabbnak azt tartották, hogy őszintén beszéltünk a nemzeti és lokális sorskérdésekről, s az őszinte beszédhez reálisan, lehetőleg pontosan sorakoztattuk fel a tényeket és összefüggéseket. Persze mi azzal kezdtük, hogy felejtsék el a semmit sem lehet csinálni élményét és apátiáját. Nem az út- és repülésirányítók dicséretében vagy bírálatában merültünk ki. Szerintünk Magyarországon — az elmúlt ezer év minden tapasztalata ellenére — sem az a sorsszerű, hogy minden jó változás, jó reform felülről, „égi magasságból” indul el.

A felelősség már akkor is ránk szakad, ha nem tudunk róla, mi „lentiek”. A népfőiskola ezért nem hallgatja el, hogy a hatalom és az ország a polgároké. Ami először is azt jelenti, hogy a lokális térben

— avagy a helyi társadalomban — nekik kell minden várt változást véghez vinni. A gazdaságban, a köz- igazgatásban, vagy éppen az értékrendben, s a kultúrában. A helyi reformok elkezdése aztán megmutatja a valóságos korlátokat és a valóságos esélyeket is.

Nem csak országosan, hanem helyben is sok a válság és a baj. Függetlenül attól, honnan kezdtük és hova jutottunk. Van amiben nagyon sokra, van amiben semmire. Ezért a népfőiskola a világ elemzésének és a lehetséges gyógymódok kitalálásának műhelye lehet: nem egyszerűen ismeretterjesztés, hanem az ismeretek belsővé tétele, s a terápiák kipróbálása modell-helyzetekben. Nem középfokú, hagyományos iskola, hanem intenzív főiskolai nevelés; de semmiképpen sem a porosz ismeretsúlykolás valamilyen új variációja. Kizárt a rideg, függőségi viszony, a hallgató szuverén, szabad egyén.

Mondhatom másképpen is. A népfőiskola a hiányzó felnőttnevelés demokratikus intézménye. Avagy olyan nyitott nevelési „műfaj”, amelyből a parmanens felnőttnevelés—az autonom polgárok nevelésének — sokágú rendszere válhat. De nem csak forma, hanem tartalom is. Nem a világ megváltója, de segíthet a világ állandó megváltoztatásában. Vagy legalább megrokkanás nélküli elviselésében. Olyan szellemi fórum, ahol haza és haladás találkozik, nem pedig elválik. Ideális esetben reform-világképet terjeszt és érdemi reformokra ösztönöz. Hogy mi a reform? Eszköz a nemzet, az ország és minden szép-különös individum megmaradására. Hogy még nincs és nem is lesz reformkorszak? Majd meglátjuk. De aligha lehet másképpen, ha csak nem akarunk belepusztulni a folytonosan rossz, bizonytalan világhelyzetekbe. Hogy csak fél-reformok vannak és ehhez sincs reform-hangulat? Meglehet. Ezt is ki lehet bírni. Volt ez már így eddig is. De közben minden lehetőt meg kell kísérelni, például azt, hogy népfőiskolát csinálunk.

Még akkor is, ha sok minden hiányzik hozzá. Mondjuk egy jobb, bizakodó kor. Körvonalazott jövőkép, kikísérletezett új értékrend, felhúzott vitorlák a politikában. Vagy a közösségek szétesése után a közösségek önszerveződése. Vagy az egyéni tehetetlenség hirdetése után személyes vállalkozások és nem csak a gazdaságban. Vagy „csak” átfogó, gyökeres program, ami mögé föl lehet állni. Vagy olyan értelmiség, amely tudja vagy jobban tudja, hogy mi a teendő. Mindenesetre akik feladtak minden harcot, azok ne csináljanak népfőiskolát. Függetlenül attól, hogy repülésirányítók vagy repülésről végleg lemondok. Az meg nem olyan baj, ha sok a hitetlenkedő, legfeljebb ebben-abban megint igazuk lesz. De akik akarnak valamit, jöjjenek velünk. Hátha nem illúziókat kergetünk.

95