Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Elek István: Szükség van-e ma népfőiskolára?
Az ehhez való jog vitathatatlan, s az intézményes feltételek talán megteremthetők — ezzel most nem is foglalkozom, ez a szakemberek dolga. Az is kétségtelen, hogy egy ilyen mozgalom óriási kihívást adhat nemcsak az előbb negatív minősítések sorával elmarasztalt magyar kultúrának, de az ernyedt szellemi életnek is.Tudomásom szerint eddig nem fogalmazódott meg nyilvánosan, de pályaválasztások, munkahelyváltoztatások körül, vagy hogy egészen más példát vegyek, az újabb magyar irodalomban kimondásra sem érdemes evidenciaként felhőzik: a magyar értelmiség úgy érzékeli, hogy az ország négyötöd része az ő számára lakhatatlan vidék. Mivel így érzékeli, ezt is sugallja szellemiségével: a magyar népesség hatvan-hetven százalékát internálták a huszadik századból. A szó szoros értelmében lefegyverző attitűd ez. Hiszen a — legszebb álmaikban legalábbis — magukat az ezredfordulós Budapestre mentő kiművelt főktől mitvárhataz ingatag jólétbe dermedt, incselkedve kínálkozó fordulattal: jobblétre szenderült vidéki népesség. Televíziós vetélkedőműsorok bárgyú nagyképűségét? Legjobb esetben is a távoli rokon bágyatag részvétét? Számomra az új népfőiskolái gondolat legnagyobb kérdése: honnan kerül hozzá értelmiség? Támadhat-e kulturális kivándorló mozgalom a nagyvárosokban? Megjárhatja-e még egyszer egy lassanként hivatalnoksorba fásuló réteg testét a felvillanyozó gondolat, mely szerint az értelmiségnek először hivatása van, s csak azután helyzete? Kihordható-e e racionális esettségben még egy termékeny utópia? Én úgy gondolom, igen. Az értelmiség létezése értelmét keresheti, legmagasabb tétjeit kísértheti meg egy ilyen vállalkozásban. A szerves kultúra esélyeit, az elidegenedett műveltségből nyíló kijáratot, az üres kincstárral a háttérben terméketlen és nevetséges kincstári népművelő-póz görcséből való kibontakozást és elmozdulást egy kézmeleg együttélés felé. Ennek a vállalkozásnak akkora az esélye, amekkora a szabadsága. Próbára tenni nagy kísérlet. Azt hiszem, sokan ott leszünk. Elek István Szükség van-e ma népfőiskolára? Igen, szükség van rá, mert minden alulról avagy felülről induló kezdeményezésre szükség van, legyen bármily csekély a haszna, mely az ország égető gondjainak enyhítésére vállalkozni kíván. S még inkább szükség van a kezdeményezésre, ha a heveny kórok orvoslásának szándékával az ifjúsághoz fordult. Ma már tagad hatatlan, a szocializmus éppen abban hozott eddig igen-igen keveset, ami ideológiája szerint legegyetemesebb értelme volna. A társadalmi együttélés, az emberi viszonyok, a közösségi élet (új?) céljainak és értékeinek, minőségeinek kimunkálásában. Ha ma körülnézünk, szerényebb kiadásban már a fogyasztói társadalomra emlékeztető válságtüneteket látjuk szerte az országban. Értékbizonytalanság, céltalanság egyfelől, a fogyasztói eszmények irányította életvitel térhódítása másfelől, atomizálódás, fokozódó hajlam a devianciára (alkohol, kábítószer, öngyilkosság), gyarapodó létszámú csoportok a társadalmi hierarchia alján és csúcsán, amelyek tagjai magatartásukkal félreérthetetlen jeleit adják, hogy nem kívánnak integrálódni a mai magyar társadalomba. Magyarázatuk persze nem egyszerűen abban van, hogy az egyéni érdekeltségnek, a piaci elv érvényesülésének korlátozott mértékben utat engedtek az utóbbi évek gazdaságpolitikai intézkedései, s a központi fegyelmező szigor tágabb értelemben is enyhült. A gazdasági és politikai változások legfeljebb a felszínre hoztak rejtett tendenciákat s lerövidítették az utat egy felismeréshez. E válságtünetek ugyanis automatikusan megjelennek egy bizonyos viszonylag magas életszínvonalon, ha a megélhetésért folyó kemény harc csillapodtán kiderült, hogy a fogyasztás növelésén túl nincsenek a társadalomnak az új nemzedékek számára hatékonyan közvetített céljai és értékei. A szóban forgó válságjelenségek mögött végső soron a magyar gazdasági-társadalmi fejlődés jellegzetes vonása tapintható ki. Úgy hoztak létre az elmúlt évtizedek viszonylag magas életszínvonalat, hogy csupán az egyéni boldogulás, érvényesülés útját nyitották meg. E boldogulás értéke nem lehet kétséges, amivel kapcsolatban kérdés merülhet fel, a jelzője. Ami arra utal, hogy ez a fejlődés mellesleg leválasztotta az egyént közösségeiről, s enyhén szólva nem kedvezett új közösségek létrejöttének, az értékek korábbi rendjét szétzúzta, anélkül, hogy biztos új értékrende(t)ket teremtett volna. Mondhatná persze valaki, ez nem a szocializmus, hanem az ipari civilizáció műve. S valóban, a szocializmus évtizedeiben csupán a döntő rohama zajlott le annak a harcnak, amelyben az ipari civilizáció maga alá gyűri a hagyományos társadalmakat. A szocializmus felelőssége csupán annyi: nemhogy nem teremtett hatékony ellenerőket, nem dolgozott ki új védelmi formákat eme elkerülhetetlen folyamat negatívumaival, az embert lemeztelenítő, eszközszerepekre kárhoztató, a társadalmat atomizáló civili93
