Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: "Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre...": Albert Gábor: Emelt fővel: [könyvismertetés]

zetiségi sorban élő magyarság csoportjainak a helyzetére is. (A fölsorolható példákban itt sem szűkölködnénk.)

Albert Gábor könyvének célja világos és egyértelmű, József Attila szavával vág egybe: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés.” A nemzetiségi kérdés elmérgesedésében, az etnikai ellentétek fölizzásában, a népcsoportok közti különbségek kiéleződésében mindig az előítéleteknek, a megkülönböztetés nélküli, kollektív ítélkezésnek van szerepe. A különbözőség, a másság önmagában irritál, a lenézést, a fölényt váltja ki. A mások jellegzetességeit, hibáit mindig élesebben látjuk, mint a magunkét. Vegyük egyszer számba például önkritikusan, hogy a magyar nyelv hány megbélyegző, csúfoló szót ismer a nemmagyar, sőt a magyar, de más vidéki vagy más hitű népcsoportok megnevezésére: digó, sváb, rác, krubót, nuscsu, csues, ruszki, cselák, more, tót; csángó, tirpák, pápista, lutyi-mutyi ... A kollektív felelősségrevonás bűnös elve vált elfogadottá például a kitelepítésekben. Az előítéletek fékezik ma is például a cigányok társadalmi felemelkedését és beilleszkedését. A revans gondolata ördögi kört szül. A volt hibák fölhánytorgatása az idegen, a más ember gyűlöletére mindig elég okot szolgáltat. A nemzeti-nemzetiségi különbségeket csak a demokrácia oldhatja föl, az előítéletek mérgező hatását csak az erkölcsi elvek érvényesülése szüntetheti meg. A jogot persze nem szabad túlbecsülni — erre figyelmeztet Albert Gábor is. Az, hogy valamely nemzetiség otthon érezze magát, nemcsak jog kérdése. Mint ahogy a nemzetiségi megmaradás is nemcsak jogot, hanem erkölcsi erőt, meggyőződést, tudati elhatározást is kíván.

Albert Gábor nem törekszik horizontális teljességre — mondtuk. A hatalmas kérdés-gubancot, amit könyve magába foglal, modellálja, vagyis két-három település életében mutatja be. Ezek a dél-dunántúli baranyai falvak: Magyarbóly és Hidas. A szálakat a véletlen is gabalyítja, és útja természetesen elvezet néhány más településre, Átára, Kalaznóra, Bonyhádra is. Például keresi a Magyarbólyból elvándorolt telepesek nyomát, és Átán a korábban betelepült bosnyá- kokat találja meg, és közben az egész falu élete kirajzolódik előtte. Minden modell-falu egy kis Kárpát-medence, egy kis Kelet-Közép-Európa: a nemzetiségi együttélés kerete, a népek olvasztó- tégelye, amelyet a történelem kanala olykorolykor durván megkever.

A könyvnek három rétege van: az egyik az összefoglaló, szintetizáló, esszéisztikusan megfogalmazott anyag, a másik a különféle dokumentumokból, írásos visszaemlékezésekből, emlékiratokból választott idézetek sora, a harmadik a személyes, egyéni emberi sorsok megrajzolása. A váltás, az átmenet, a szerkezeti elemek összeillesztése mindig logikus, szerves, a közlendő gondolatot erősiti. A történelmi vizsgálódást jól egészítik ki az idézetek (egyik-másik emlékező

följegyzése, például Bognóczky Géza vagy Gáspár Simon Antal visszaemlékezése „kész” szépirodalom, valóságos „meseregény”), másfelől az egyéni életutak jól szemléltetik, hitelesítik az általános megjegyzéseket. Általános és konkrét, tabló és egyedi eset dialektikus egysége, egymást erősítő, egymást kiegészítő hatása valósul meg a könyvben. A terjedelmes, az első pillanatban talán betétnek ható idézetek éppoly érdekesek, mint a történelmi tárgyú, a számokkal, a legfontosabb statisztikai adatokkal megtűzdelt elemzések vagy a személyes sorsot, emberi drámát föltáró interjúk. Természetesen a történelemről is a legtöbbet az egyéni életek árulnak el, a leghatásosabban a személyes sorsok vallanak. Például az átai tanítóé, Matusek Lászlóé, a Felvidékről érkezett „cseszkó" Szabó Sándorné, a magyarbólyi két „vad rác”, Bore bácsi és Mile bácsi élete, Paczári Gyula kálváriája, a második világháborús élmények, a téeszesítés egy-egy személyes drámája, a kuláklistára került emberek útja, a „három kérdés — négy arckép”-szerű fejezetek. Albert Gábor az utolsó pillanatban indult el, hogy a nagy történelmi folyamat, a kelet-európai népmozgalom élő szemtanúit, szenvedő résztvevőit megkeresse. Szerencséje volt: számos gazdag életű, kiváló elbeszélő képességgel, tiszta jellemtulajdonságokkal bíró embert talált. Az írónak, aki efféle könyv megalkotására vállalkozik, természetes munkaeszköze az autó, a magnetofon, a különféle kéziratos vagy nyomtatott szöveg, dokumentum. Albert Gábor azonban nem gépeket, technikai eszközöket kezel csupán, hanem elven életanyagot, emberi élőbeszédet teremt, a magnószalagról lejegyzett naturális szövegekből is szép- irodalmat gyúr: megőrzi az élőbeszéd közvetlenségét, spontaneitását, ugyanakkor a hangszalagról lejegyzett anyagból strukturált anyagot, nyomtatott, olvasható, irodalmi szöveget formál. Dokumentum-próza és fiktív irodalom egybemosása bármennyire divatos ma, kevesen tudják jól és sikeresen, a szálak láthatatlan elvarrásával, döc- cenők nélkül csinálni. Albert Gábor közéjük tartozik. Azt, hogy a műhelyéből kikerülő szociográfia és szépirodalom mennyire rokonságban van egymással, jól mutatja, hogy az Emelt fővel néhány interjúját minden zavar nélkül, természetes mozdulattal emelhette át legutóbbi novellás- kötetébe, az Egy lakodalom végelszámolásába. Ezek a monológok, portrék (A koronakulák, Tsz-elnök az ötvenes évekből) éppoly szervesen beletartoznak a szociográfiai környezetben, mint amennyire jól érzik magukat — némi változtatással — novellaként a szépirodalmi környezetben. Egy ötszáz lapos könyvben természetesen találni fáradtabb bekezdéseket, átfedéseket, ismétléseket, de ha az olvasó néha úgy érezné is, hogy lankad a figyelme, érdemes hűségesen kitartani az író mellett. Ha néhol egy-egy jelzőjét, megállapítását sommásnak érezzük is, Albert Gábor végig az árnyalt, differenciált ábrázolásra törekszik.

Én olyan környezetben nőttem föl, ahol a nemzetiségi kérdés, az eltérő etnikai csoportok jelen91