Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: "Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre...": Albert Gábor: Emelt fővel: [könyvismertetés]

hagyott földeket néhány telepes család ! „Néhány- száz nagykőrösi, csongrádi, szentesi, orosházi kertész és néhány ezer valódi kertimunkás-család is csodát tudna tenni.” Hát Albert Gábor könyvében az Alföldről a Dunántúlra áttelepült családok sorsa azt mutatja, hogy az ilyen etnikai szervátültetés több veszéllyel, gonddal, nehézséggel, mint eredménnyel jár. Az áttelepítés után pár évre már alig találja új helyükön a családokat. Visszaköltöztek, továbbvándoroltak . . . A Balaton környékére, a déli partra érkezett alföldi kertészcsaládok sem maradtak meg. Pedig nekik még közelükben volt a piac, a víz, az öntözhető föld is . . .) Albert Gábor részletesen foglalkozik a hazai népi németek kitelepítésével, megtaláljuk könyvében a kitelepítést megelőző események leírását, az okok világos föltérképezését. Hosszú idő után most kapunk először tömör és pontos képet a moldvai magyarok és a Bácskából kiűzött bukovinai székelyek történetéről, múltjáról, vándorlásáról. (Megint egy közbevetés kívánkozik ide. Mit tudunk — például — az Al- Duna vidékén élő jugoszláviai székelyekről? Pedig tájszavaik jegyzékét— Székely szójegyzék címmel — Penavin Olga és Matijevics Lajos már 1980-ban önálló könyvben tette közzé...) S ugyancsak most olvashatunk először részletesen azokról a felvidéki magyarokról, akiket a csehszlovák kormány minden tiltakozásunk ellenére (Illyés hivatkozik említett könyvében például a magyar írók egy csoportjának memorandumára) átdobott a határon.

A könyvben a fő hangsúly a magyarság belső népmozgalmán van. A fölmutatott kép szomorú és keserű. Az, amit itt látunk, a magyarság fogyásának, szétszóródásának, pusztulásának és önpusztításának, beolvadásának és beolvasztásának néhány megdöbbentő mozzanata. Albert Gábor nem említi Adyt, de az olvasónak óhatatlanul eszébe jutnak a költő profétikus igéi: „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt útonállók új útbanállóknak . . . / És mi nem leszünk majd szétszórva / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (A szétszóródás előtt) És most megint Illyést idézzük: „Ady legtorokszorítóbb jóslatú verse a magyar nép olyan arányú hontalanná válásáról beszél, aminő a zsidó népet sújtotta. Mert .népét a Hadúr is szétszórja’. Nem, az ő megűzése még végzetesebb lesz, még szét- korbácsolóbb. Mert ,a templomot sem építettük föl’. Vagyis a lélek szerinti egységet. Ezt minden nép számára a szellemi élet végzi el. A magyar szellemi élet — a tudatalakító — Ady halála után, a nép legsúlyosabb megpróbáltatása idején nem felelt meg hivatásának.” (Beatrice apródjai) És hivatkozhatunk Illyésnek azokra a verseire is, amelyeket 1944 őszén írt, amikor a Balaton déli partján, a szántódi kompnál a Nyugat felé menekülők megtorlódó áradatát, a pásztor nélkül maradt Nyáj szörnyű vergődését látta: „Nem lesz magyar a föld, amely / magyartól megürül. / Mit

ér az üveg, / ha a bora kidül?” Albert Gábor Andrásfalva egykori református lelkészének visszaemlékezését idézi a Bácskából való menekülés napjairól. Bognóczky Géza elmondja, hogy indulás előtt szétosztották a templomi felszerelés darabjait, melyet mindenki megőriz az úton, s ha ismét együtt lesz valahol a nyáj, visszaadják az egyháznak. „— Műnket már csak az ítéletnapi trombita gyűjt essze — jegyezte meg Kricajóska.” Albert Gábor könyvének alapgondolatát ez az akasztófahumorba csomagolt, keserűségből fakadó mondat fogalmazza meg leginkább.

Megtanulhattuk: nem lehet a nemzeti problémákat a szőnyeg alá söpörni. Azzal, hogy valamiről nem beszélünk, nem hihetjük, hogy maga a kérdés is megszűnt létezni. Szemfényvesztés és önáltatás azt hinni, hogy szocialista politikai körülmények között automatikusan megszűnnek a nemzeti problémák. Aligha hasznos a nemzeti önismeret, a nemzeti identitás tekintetében, ha szó nélkül tűrjük, hogy — például — olyan könyv jelenjék meg, amely a moldvai magyarokat és a bukovinai székelyeket el magyarosított románoknak próbálja bemutatni. A történelmi hazugságok ellen nem lehet hallgatással védekezni. A nemzeti önismeret alapvető föltétele, ha azt a képet is ismerjük, amely rólunk környezetünkben él. Albert Gábor könyvének nagy érdeme, hogy számos történeti tényről először beszél nyíltan és őszintén. Okkal írja: „A magyar társadalom krónikus és vissza-visszatérő emlékezetkiesésben szenved.” De nemcsak regisztrálja a tényt, hanem a baj ellen a maga módján tesz is. Az olvasó felelőssége, a mi gondunk, hogy kövessük gondolatmenetét. Az igazi önpusztítás: a tudásról, az ismeretről való lemondás. A könyv árnyalt, a korábbinál mélyebb, hitelesebb történelmi ismeretet ad számos fő- és részletkérdésben. Albert Gábor elemző módon szól — például

— a moldvai magyarság eredetéről; megvonja a különbséget a magyarországi németek és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése között; elmondja, hogy ki volt az SS tagja; finom distinkciót tesz a magyarországi belső telepítések között; beszél az egyházak fontos szerepéről az áttelepítettek életében, a nemzetiségi lét megmaradásában; eltöpreng a kérdés fölött: mi lehet az oka, hogy „az 1970-es népszámláláson a hidasi németek több mint fele nem merte magát német nemzetiségűnek vallani.” Vagyis — ez utóbbi kérdéshez kapcsolódik megjegyzésünk — a magyar népmozgalmi folyamatok, a magyarság belső mozgása, migrációja mellett — bár a könyv alapvető célja nem ez — közvetve sokat megtudhatunk a Magyarországon élő nemzetiségek múltjáról és mai helyzetéről is. (Zárjelben ide kívánkozik a megjegyzés: e téren is van még tennivaló. Például csak a közelmúltban valósult meg, hogy legalább a Rádió- és televízióújság a nemzetiségi rádióműsorok szerkesztőinek a nevét az eredeti nyelvhasználatnak megfelelően közli.) Továbbá

— implicite — a könyv fölhívja a figyelmet az országhatáron túl, szórványvidékeken, nem90