Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: "Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre...": Albert Gábor: Emelt fővel: [könyvismertetés]
az előítéletet látszottak igazolni: abból, amit egyik folyóiratunk közölt, egy vegyes lakosságú, nemzetiségi falu termelőszövetkezetének mai életéről, gazdálkodási viszonyairól kaptunk derűs képeket. Nos, Albert Gábor könyvében minderről szó sincs. A „leütés”, a könyv első fejezete, az 1934-es hidasi haranglopás történetének hiteles és részletes elbeszélése azonnal eloszlatja gyanúnkat, és egy másik gondolatkörbe kapcsol, egy másik minőségbe emel. Próbáljuk meg a könyv tárgyát más oldalról és más módon — a könyv kiváltotta kérdésekkel — megközelíteni. — Kik voltak a negyvenes években az Alföldről a Dunántúlra került „Horthy-telepesek”? — A Magyarországon élő, a köznyelvben összefoglaló néven délszlávoknak mondott népcsoportnak az eredet, a vallás, a betelepülés időpontja stb. tekintetében — hány fajtája, változata van? (Szerb, horvát, sokác, bosnyák, bunyevác stb.) — Mi a különbség a bukovinai székelyek és a moldvai magyarok között? Mi volt a mádéfalvi veszedelem? Kik azok a csángók? Mikor és hogyan jutottak el a székelyek Bukovinából a Bácskába, a Bácskából Baranyába és Tolnába? — Mit jelent Illyés könyvében, a Beatrice apródjai-ban ez a sokat sejtető, az első pillantásra talán homályos értelmű, valójában húsba-vérbe vágó mondat: „Ábrázoltak hideg napokat, pontosan megállva mindig ott, ahol ezek miatt éppoly ártatlanok dermesztő heteket szenvedtek.” Vagyis: mi történt 1945-ben a Bácskában rekedt, Bukovinából odatelepített székelyekkel? — Hogyan zajlott le a felvidéki magyarság áttelepítése 1945 után? Megint néhány baljóslatú lllyés-mondat jut eszünkbe a Beatrice apródjai- ból: „Negyedszázad múlva [1945-ben] e területek [a Felvidék] minden magyarjára mondatott ki kormányfőtől [tegyük ezt is világossá: Benes köztárasági elnöktől] olyan apartheid [faji elkülönítés],majd genocid [népirtó] határozat,amely nem egy pontjában elérte az afrikaans fajmegsemmisítő törvény pontjait.” Most a felvidéki kérdés hiteles kronológiáját, az egymást követő határozatok és rendeletek tartalmát Albert Gábor könyvében a 204-től a 210. lapig olvashatjuk. És az ezt követő személyes vallomások megerősítik Illyés információit: „Ahogy a lelőtt szarvassal a vadász, szereti lefényképeztetni magát áldozatával a hóhér is. Nyugaton fényképek kerengtek, állítólag filmek is, kínos jelenetekről: katonák puskatussal vernek vagonokba faluszámra magyar parasztnépet. Északi országrészek körzetének falvaiban a piactéren deportált magyar parasztok izmát tapogatják a helybeli gazdák, hogy melyiket találják alkalmasnak, hogy ingyenmunkára a csendőrökkel tanyájukra vezettessék. A Duna hullákat vet partra, mindegyiken fejlövés: úszva akartak szülőföldjükre visszatérni.” Még egy kérdés, mely az előzőkkel kapcsolatos: — Hogyan lehetséges, hogy a legutóbbi csehszlovákiai népszámlálás alkalmával — nem Szlovákiában, hanem „bent”, cseh területen — Prágától nyugatra egy falu lakosságából több mint ezerötszáz ember magyarnak vallotta magát? Hogyan és mikor kerültek oda ezek az emberek? (Minderről néhány éve a Napjaink egyik cikkében olvashattunk részletesen.) — Milyen párhuzamok és eltérések vonhatók le a felvidéki magyarok és a magyarországi németek sorsának összehasonlításából? Hogyan zajlott Magyarországon a Volksbund szervezése? Milyen fokozatai voltak az SS-toborzásnak? Milyen feltételeket szabott a magyar kormány a toborzás megindulásakor? Ebből mit hallgattak el a szervezők a jelentkezők előtt? Nem folytatom. Ilyen és hasonló kérdésekre talál választ az olvasó Albert Gábor munkájában. Nehéz a csaknem negyveníves könyv tárgyát egyetlen mondatban megfogalmazni. Nemcsak a mai Magyarországon élő nemzetiségek sorsáról szól... Nemcsak az 1945 után betelepültekkel foglalkozik . . . Nemcsak a székelyek útját követi nyomon . . . Talán így lehetne a legáltalánosabban a könyv témáját megjelölni: a magyarországi telepítések története a mádéfalvi veszedelemtől — részletesebben: az első világháborút követő időtől — napjainkig. A könyv azonban nem törekszik sem horizontális (térbeli,) sem vertikális (időbeli) teljességre. A munka teljessége inkább az érintett kérdések vizsgálatának mélységében, eredetiségében, újszerűségében mutatkozik meg. Albert Gábor leginkább az ország lakosságának belső migrációját, a különféle népcsoportok át-, ki-, be-, haza- és visszatelepülésének (-telepítésének) a történetét, folyamatát elemzi. Valljuk be, ezekben a kérdésekben a mai magyar társadalom egyetemesen tájékozatlan. Aki tárgyilagosan közelít hozzájuk, aki homályt oszlat, aki új ismeretekhez juttat, végtelenül hasznos és dicséretes munkát végez. A könyv kompozíciója valósággal regényszerű, keretes. A hidasi haranglopás történetével kezdődik, és a könyv utolsó lapjain arról olvasunk, hogy a Bukovinából áttelepült székelyek 1945 nyarán — kilenc évvel az utolsó református magyar elköltözése után — ismét megnyitják és birtokba veszik a hidasi templomot. Közben persze sok mindenről értesülünk. Az 1920-tól zajló magyarországi belső népmozgalomról ... A negyvenes évek telepítési akcióiról, a Horthy-telepesek útjáról, a németek kitelepítéséről, a 45-ös új honfoglalók, a „debreceniek” megérkezéséről . . . A szerző tisztázza az okokat, leírja a folyamatokat. Közben szó esik az egykéről, a Horthy-korszak nemzetiségi politikájáról, az erőszakos magyarosításról, a növekvő német veszélyről, a németesí- tő törekvésekről . . . Nagyon nehéz telepesnek lenni, régi szokásokat az új környezetbe átplántálni, az új, idegen környezet kiközösítő mozdulatait elviselni. (Itt-ott igazolni látom álláspontomat a Veres Péterrel folytatott régi vitámban. A Balaton ügyéről, a tó környéki gazdálkodás elmaradottságáról volt szó. Veres Péter azt mondta: Milyen virágzóvá tudná tenni ott a parlagon 89