Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Egy álom következményei: Ágh István prózakötetéről: [könyvismertetés]

köszöntőjét szavalta Sztálin születésnapján. (A kivirágzott nádpálca) A gyermekkori regölé- sekre, betlehemezésekre visszapillantva (Vásárfia emlékeztetőnek) megint nem az idill, a nosztalgia színeit festi föl az író: „Csenevész folytatói voltunk a régi szokásoknak. Mintha az utolsók. Sok mindenben utolsók és kezdők Hátha megint visszatérünk a hagyományok örömeihez és a folyamatosság törvényéhez.” Szorongató az érzés, amikor például az Aprófalvak sorsáról elmélkedik, de „legfájóbb a szülőház pusztulása”. A látvány már bátyjának, Nagy Lászlónak is fölkavaró élményt adott, a Házam, hazámban Ágh testvére halála után számol be a Zöld Angyal újabb rohamairól. A vallomásosság, a személyesség leginkább az Albérleteim történetében van jelen. „Annyi boldogság és bánat, kedvesség és botrányról járó szóbeszéd vette körül albérletei idején, hogy elhatározta, megírja az egészet.” Ágh István az életrajzi emlékezésnek újszerű formáját találta meg. A „teljes, gátlástalan való” megmutatására törekszik, olyan kihívóan őszinte, mint verseiben Szabó Lőrinc.

Amikor kritikát, portrét ír Ágh István, nehezen tudná elfelejteni, hogy ő maga is költő. Saját lírai vállalkozásáról is vall, a maga alkotói gondjait sem titkolja. Nem akar a kritika, az ismertetés hagyományos műfaján belül maradni: „itt rólam van szó .. . Nem lehetek tárgyilagos-kívülálló, hanem személyes és elfogult is.” Mert az Ízlés és kultúra című kötet például arra ösztönzi, hogy költészet és befogadás, költő és olvasóközönség viszonyát a saját szempontjából is végiggondolja. „Nagyon nehéz a költőnek olvasói előtt, ha nem adja olcsón. [. . .] Aki a verseket nem érti, szerzőjét tartja merénylőnek, bolondistókságunkból ide jutottunk.” Márpedig a költő nem követheti társadalmunk — szociológusok által bizonyítottan és jelentős mértékben — múlt századi ízlését. Az elavult forma mai tartalmakat hamisíthat meg, s Ágh István töprengései végülis ebben a kérdésben Nagy Lászlónak azzal a szigorú érvelésével hangzanak egybe, melyet az emlékezetes Kormos-féle interjúban ismerhettünk meg: ,„ . . manapság bonyolultabb a világ, ha mindent el akarok mondani, egyszerűen nem tudom. Hiányos az esztétikai nevelés is nálunk. Nem szeretem, akik egyszerűségből akarnak levizsgáztatni. Akik örökké ezt követelik tőlem, szolgaságba kívánnak hajtani, hajlítani.”

Táboroktól független elfogulatlansággal ír klasszikusokról, kortársakról, elsősorban azokról, akik valamilyen okból érdeklik. A sorsélmények rokonsága például döntő lehetett a választásnál. A Hová repült a nikkelszamovár? című ciklus kritikáiban, portréiban Ágh egyik legfontosabb kérdése: ,„ .. mit jelent nekem ő?” Kassáktól Döbrentei Kornélig „a titkot” kutatja, a „nyitható zárakat” keresi, de úgy, hogy pályatársai problémáit a maga írói szemével nézi. Sokszor személyes élményeket, emlékeket is megidéz, s ez a jelenítő képesség és személyesség nemcsak akkor jellemző, amikor közvetlen találkozásairól ír, hanem akkor is, amikor művet, életpályát vizsgál. Az alkotó ember egyénisége is foglalkoztatja, „indiszkréciók” elmondásától sem riad vissza — nem választja el a könyvet és az írót. Tudjuk, az irodalmi művet teljes egészében, minden rétegében és összetettségében aligha ragadhatjuk meg. Ágh láthatólag nem is törekszik erre, a mikroszkopikus elemzésnek nyoma sincs, még csak azt sem lehet mondani, hogy minden lényeges dolgot föltérképez. Többnyire csak az általa legfőbbnek gondolt lényeget emeli ki.

Ágh István elsősorban azokat becsüli, akiknek műve nemcsak az esztétika, hanem az etika követelményei szerint is megállják a helyüket. Az erkölcsi tartás, az etikai igényesség nagy példáit, fölmutatható tiszta eszményeit keresi. Kassáknak például még a kalapja is „az egyenes gerinc biztosítéka”. A klasszikus magyar irodalom pozíciójának meggyengülése idején is ragaszkodik totemjeihez, hiszi, „szellemük most is időszerű”, s „művüknek érvényesnek muszáj maradni!” Az újabb magyar irodalom értékrendjének tartós zavarai az értékek szigorú számbavételére ösztönzik. Sinkáról, Jékelyről, Takáts Gyuláról, Kormos Istvánról már akkor jelentőségüknek megfelelően szólt, amikor az még egyáltalán nem volt természetes. Úgy látja, a kritikusok „a legfiatalabbak első lépéseiből jósolnak, s az élő klasszikusok újdonságait boncolgatják, a középnemzedéket sokszor beleszántják kétirányú érdeklődésük barázdájába.” Most derül ki, hogy milyen fontos volt Ágh kiállása a hatvanas években az akkori újat akarók, a szüntelenül „önvédelemre és önmagyarázatra” kényszerülők mellett. Csoóriról, Tornairól, Takács Imréről, Orbán Ottóról, Csukás Istvánról, Horgas Béláról van szó, hogy csak néhány nevet említsünk. Akkor még a költői lét „hamleti állapotából” kellett kitörni. Azóta közülük néhányan már a nagy költészet magasába is eljutottak. A legtermészetesebb, hogy Ágh számon tartja nemzedéktársait is, az utólag már csoportnak tűnő Hetek közül itt Kalász Lászlóról, Buda Ferencről és Bella Istvánról ír. S nagy felelősséget érez az utána jövők iránt. Milyen megrendítő, amikor azért könyörög Utassynak, hogy „vigasztaljon már meg valamivel”. Talán Ágh volt az első, aki Döbrentei Kornél jelentkezésének fontosságát, a nagy költészet lehetőségét tudatosította. „. . . talentumával jelentős költővé érhet” — írta Bertók Lászlóról, s jóslatát azóta a költő újabb kötete csak megerősítette. De a „kultúr-közöny” róla sem vesz tudomást, akárcsak az ötvenen túli Tóth Bálintról. Ágh István kritikai írásainak tehát jelentős értéktudatosító szerepük van. Kritikusi ars poeticáját tömören jellemzi az Alföldy Jenőnek adott interjú néhány mondata: „Tisztelek minden költőt, aki líránkat gazdagítja. Nagyra becsülök minden kritikust, aki ezt a természetes költői akaratot megérti, közvetíti, leválasztva a jóról a rosszat. S nem a század kapujából lövöldöz mozsárágyúval a század utolsó harmadára.”

Lényegretörés, hatásos képszerűség, az élő91