Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Tüskés Tibor: Nagy László: [könyvismertetés]
beszéd közvetlensége jellemzi Ágh prózáját. „A költészet legyen töményszesz, magas fokú! Ne üdítőital, se sör, se bor!” Ezt a meggyőződését Ágh minden bizonnyal körülményesebben és tudálékosabban is kifejezhette volna — inkább a képes beszéd telitalálatánál maradt. Hogy költő prózájáról van szó, le sem tagadhatnánk — a nyelvet a költői fegyelem edzette. A könyv írásai Ágh korábbi prózakötetével párhuzamosan születtek, „fejlődésről”, az eszköztár kronológiailag is megfogható módosulásáról aligha beszélhetünk. Ágh nem ügyel aggályosán a műnembeli, műfaji határokra: a költőt prózaírói kalandra viszi, a prózaírót kritikai utakra. Ehhez a kalandozáshoz — mivel a fagyos, a részvétlen kritikát Ágh Istvánhoz hasonlóan elítéljük — kívánunk nem csökkenő lelkesedést. (Magvető, 1983.) OLASZ SÁNDOR TOSKÉS TIBOR: NAGY LÁSZLÓ Nem is olyan régen, tíz-tizenöt éve még okkal borongtak azon olvasók és irodalmárok, hogy a felszabadulás utáni magyar irodalom történetéről alig született tanulmány, monográfia. Akár a folyamatokról, a korszakokról, akár az egyes írókról kívánt volna valaki tájékozódni, bizony nehéz dolga volt. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott. A korszakot elemző tanulmánykötetek sora jelent meg, írómonográfiák láttak napvilágot, s részben már olvasható az 1945 utáni három évtizedet tárgyaló irodalomtörténeti kézikönyv is, amely a korszakkal való foglalkozásnak az első hullámát alighanem le is zárja majd. A közelmúlt évtizedek s ama irodalma mindig is különleges tárgyalásmódot igényelt. A kellő történelmi távlat hiánya, a lezáratlan vagy éppen lezáruló pályák elemzése sokkal több bizonytalan- sági tényezőt rejt magában, mint a régebbi korszakok. S néha éppen a legfontosabb és éppen ezért legnehezebb feladatok nem találják meg idejekorán a maguk kutatóját. Az életműhöz méltó tanulmányok sora született például Németh Lászlóról, de életében csak egy életrajzi monográfia jelent meg róla. lilyés Gyula is csak a halála előtti hónapokban vehette kézbe — nyolcvanévesen — az első igazi részmonográfiát. Nem mondható szerencsésnek ebből a szempontból Nagy László életműve sem. Élete utolsó évtizedében már legnagyobb költőink közt látta helyét mind a szakma, mind az olvasóközönség, de csak néhány komoly tanulmányt olvashatott az érdeklődő, részletesebb pályaképet nem. Tragikus hirtelenségű, korai halála azonban mozgósította a szakmai közvéleményt. Tanulmányok, elemzések sora jelent meg. Az emlékét idéző, műve előtt tisztelgő versek száma pedig lassan már a József Attilát szólító versekével vetekszik. S most, Tüskés Tibor jóvoltából itt az első pályakép, az első monográfia is. Valószínű, hogy néhányan csalódással fogják letenni ezt a könyvet. Két oka is lehet ennek, s egyikben sem a szerző a hibás. Az egyik ok az, hogy éppen Nagy László személye és életműve iránt igen erőteljes az érdeklődés, s az első könyv, az első számvetés a maximalista igényeket nyilván képtelen kielégíteni. Amit ma elvárnánk e téren, azt talán majd az ezredforduló irodalomtörténésze, az ötödik vagy a tizedik Nagy László-monográfia szerzője fogja teljesíteni tudni. A másik ok a könyv választott műfajában keresendő. Tüskés Tibor könyve életrajzi esszé. Ebben a műfajban szinte irigylésreméltóan hibátlant és szépet alkot. Ez a műfaj azonban elsősorban az élet és a mű összefüggéseire figyel, s hangsúlyosabb benne az élet, mint az életmű. Márpedig vitathatatlan, hogy a legnagyobb igény egy életműelemzésre volna. Botorság volna azonban Tüskés Tiboron azt számonkérni, amire nem vállalkozott. Főleg akkor, ha munkája nemcsak hasznos és szükséges, de jó is. Tüskés könyve megkerülhetetlen lesz a további kutatásokban, de ugyanakkor időlegesen sem helyettesítheti az egyre szükségesebb életműelemzéseket. Az életrajzi esszé — ha jó — mindig a nagy- közönségre figyel, annak az igényeit akarja kielégíteni. Célkitűzése tehát hangsúlyozottan ismeretterjesztő. A jó ismeretterjesztés ugyanakkor sohasem adhatja fel a tudományos megbízhatóság követelményét sem. Tüskés Tibor messzemenően támaszkodik a Nagy Lászlóval foglalkozó szakirodalomra — elsősorban a költővel egyidős kritikusnemzedék néhány szerzőjére. Még erőteljesebben támaszkodik Nagy László prózai szövegeire, vallomásaira, interjúira. A kevésbé tájékozott olvasót meg is lepheti, hogy ez a szűkszavú és szemérmes költő mennyi mindent elmondott önmagáról. Tüskés Tibor alázatos és szerény közvetítője a költő szavainak, ugyanakkor önálló életrajzi kutatásokat és önálló értelmezéseket is közread. Könyvének külön érdeme, hogy az életrajzokat történelmi és művelődéstörténeti korrajzzá szélesíti. A szülőkről, a családról, a gyerekkor falujáról, a pápai iskolaévekről sok érdekes megfigyelést ad közre, s ez akkor is fontos, ha az anyag megfogalmazása néha didaktikusra sikeredik, mint például Pápa városának leírásában. Kár viszont, hogy ez a művelődéstörténetet és életrajzot eggyéötvöző eljárás a későbbiekben egyolda- lúbb lesz, s a korrajz háttérbe szorul. Nem is annyira a történelmi háttér részletesebb bemutatása hiányzik, mint inkább az irodalmi életé, a baráti köröké. Lehet, hogy a költő halálának közelsége szabott természetes határt a részletesebb életrajzi elemzésnek, s ezt megértem, de akkor még élesebben vetődik fel, hogy miért bánik olyan szűkszavúan a könyv annak a lírai forradalomnak a bemutatásával, amely az 1950-es évek derekán Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik. S ehhez kötődően lehetett volna 92
