Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Hatvani Dániel: Celina '84
Nemcsak a sztyeppe, a csöndje is végtelen. Nem a gumifalú szobák művi, süket csöndje ez, hanem a mindenség mozgásával együtt járó milliónyi aprócska nesz összhangzata. Mely adódik a madár szárnysuhogásából csakúgy, mint a bogarak lépteiből, a harangvirágok bólogatásából, a hagymaillatú füvek kigőzölgéseiből, a sztyeppéi rózsák tündér- kedő önmagamutogatásából. Kozmikus hangulatokkal telik az ember, csordultig. Egy délutánt és egy éjszakát töltünk el a sztyeppén, mindenféle lakott helytől és mú'úttól távol — jócskán magunk mögött hagyva a gabonatáblákat is —, a jurták is olybá tűnnek fel, mintha szintén a sztyeppe teremtményei volnának, mint ahogy lényegileg azok is. Különleges kazak süteményeket kóstolgatunk, vedeljük a kumiszt, éjszaka alvás helyett saslikot sütünk, s örömünket leljük mindebben, mivel a jurta asztal nélkül is példát és lehetőséget nyújt az asztal kultúrájából. Hónunk alatt párna, féloldalunkon elheverve eszünk, iszunk, beszélgetünk, azaz töltjük az időt egymás társaságában. Ahogyan azt a kazakoktól egyhamar eltanuljuk. A néhány száz fős írótársaság, miután megtért a szűzföldi portyázásról, Alma-Atá- ban konferenciázik. A páradús hőségben a gondolatok koncentrálása nem könnyű művelet, de a központi kérdés fontos, s nagyon is az: Mi lehet az irodalom szerepe ma a 80-as évek derekán? S ez nemcsak úgy általánosságban tétetik fel, hanem a szűzföldi változásokkal szoros összhangban. Voltaképp a szűzföldekről szóló irodalom tapasztalatainak lehetséges hasznosításáról folyik a vita. A maga módján mindenki a továbblépést sürgeti. A pionír-korszak elmúlt, vagy legalábbis múlóban van, a nemzedékváltás izgalmas folyamatának vagyunk tanúi. S ez megkívánja az újfajta közelítések egész sorát. A szovjet irodalmi életben is vannak áramlatok, melyek szószólói mindenestül avultnak tekintik a faluról szóló szépprózát. Velük szemben — hangoztatta például Olzsasz Szülejmenov költő, a Kazak írószövetség titkára — inkább igazat kell adni azoknak a szűzföldi kolhozparasztoknak, akik immár igénylik az értékes irodalmat, kiváltképp ha az még róluk is szól. Ugyancsak Szülejmenov számolt be a kazak íróknak arról az immár hagyományos vállalkozásáról, hogy aratás idején kimennek a szűzföldekre, megírják tapasztalataikat, s ebből évente összeáll és meg is jelenik egy gyűjtemény. Félmillió példányban! Elgondolkodom, hogy hazai viszonyaink között hány és hány akadályba, leküzdhetetlen nehézségbe ütköznék a kazahsztánihoz akárcsak egy hozzávetőlegesen hasonló vállalkozás is. Amiről pedig Jurij Szurovcev, a Szovjet írószövetség titkára beszélt, szintén nem áll messze a kazak példától. Az egyik író minden évben terjedelmes riportban számol be szülőfalujáról, s a változásokat így az irodalom egyszerre segíti is, meg nyomon is követi. Ráadásul a való élet változásai jótékonyan hatnak az író valóságismeretére, s pontosabban, hitelesebb ábrázolásra késztetik. Ebben az összjátékban csak nyertes van, s azok között is az olvasó jár a legjobban. Igen, az olvasók! Akikkel mint hallgatósággal a szűzföldi kulturális összejövetelek alkalmával volt módom találkozni. Itthon az írók egymás között jókora szkepszissel vetik fel az író—olvasó találkozók értelmét, célját. Nem minden alap nélkül. Ott kint, az istenhátamögötti sztyeppéi szállás kultúrtermében — holott ember ember hátán zsúfolódott össze — a légyzümmögést is hallani lehetett a két verssor közötti lélegzetvétel szünetében. Ilyesmire nálunk utoljára talán a 60-as években volt példa. Azon a hosszú-hosszú, hepehupás műúton, melyen a szűzföldekről visszatértünk Aktyubinszkba, rázódtam újra a vágtató Volga hátsó ülésén, harsogó fényben úsztak 8
